A régi blogomon 2009-ben írtam utoljára a Budapest Pride-ról "Melegfelvonulás, hideg fejjel" címmel. A bejegyzésből némi képet kaphattok a kognitív disszonanciával küszködő, egykor a magát a "nemzeti" oldalhoz soroló Pride-résztvevő vívódásáról. Röviden összefoglalva az akkori poszt konklúziója: utálom, hogy tetszik a Pride, miközben undorítónak kéne tartanom, mert "rendes heteróknak" illene elítélni ezt. Mi a fene van velem, csak nem buzi vagyok? Nem kéne ilyen buzis rendezvényeket tartani, mert teljesen elbizonytalanít, legyen inkább egy heteró buli, ahova eljöhetnek a buzik is, de ne foglalkozzunk velük külön...
6 évvel ezelőtti írásomat sok szempontból befejezetlennek tartom. Akkor még nem kristályosodtak ki az érzéseim sok dologban, nem sikerült 100%-ban feldolgozni, hogy mit is gondolok erről az egészről, de még saját magammal sem voltam teljesen tisztában. Épp elég volt megemésztenem azt a traumát, hogy jobban érzem magam "a buzik" társaságában, mint a kordon túloldalán állók körében, holott igazság szerint közéjük tartozom. Fontosnak is tartottam kihangsúlyozni, hogy - szó szerinti idézet magamtól - "Nemzeti érzelmű, gyakorló heteróként" írom mindazt, amit írok, mert azért az mégiscsak durva lenne, ha valaki azt gondolná, hogy esetleg buzi lettem...
Frissítés a 2017-es Pride-ról: ebben az élő (=vágatlan) videóban szándékosan próbáltam egy ideig az egyszeri kurucinfó-kommentelő, vagy a régi önmagam szemével körbenézni, hogy vajon tényleg találok-e bármi olyasmit, ami miatt ez a rendezvény nem való a belvárosba. Nézd végig a videót, hogy szerinted sikerült-e!
Van 2016-ból is egy videó, ezen 360 fokban is körbenézhetsz:
Ma már egyáltalán nem tartanám fontosnak hangoztatni, hogy melyik skatulyába próbálom meg beleerőszakolni magam, az meg pláne nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Na, de kezdjük inkább az elején. Megpróbálom rövidre fogni, bár fontosak az előzmények.
2006 előtt se a Pride-dal, se úgy általában a politikával nem volt túl sok kapcsolatom. Alapvetően a "leszarok mindent" táborba soroltam magam, egyik politikai oldalt sem éreztem magaménak, másrészt mert kisebb gondom is nagyobb volt ennél akkoriban. Egy keményen dolgozó, napi 14 órákat robotoló 24 éves kisember életében a legkevésbé meghatározó az, hogy ki van épp kormányon: úgyis mindegyik lop, csal, hazudik, egyformák ezek mind, kit érdekel. 2002-ben szavazhattam először, és csak azért a Fideszre, mert ők legalább nem komcsik. A komcsikról el tudtam dönteni, hogy ők a rosszak, az SZDSZ-ről fogalmam sincs, az akkor még létező MDF pláne. Leszavaztam, mert úgy illik (azt mondták!) aztán kicsit szomorkodtam, hogy vesztett a Fidesz, de nem dőlt össze bennem a világ - 4 évvel későbbig eszembe sem jutott az egész.
Aztán jött a 2006-os kampány, és Gyurcsány. Neki valahogy sikerült átlépnie az ingerküszöbömet, ő már valahogy feltűnően sokat, és feltűnően pofátlanul hazudott. Nem Őszödre gondolok, mert fél évvel járunk 2006 ősze előtt: valamikor nyár elején, a kormányalakítással együtt jött az elhíresült "Nem kell félni, nem fog fájni!" bejelentéssel az első csomag. Innentől indultam el egy hosszú, és rögös úton, amelyre majd egy külön bejegyzést szánok majd...
* * * *
FRISSÍTÉS, 2016. OKTÓBER 1.
Blogbejegyzésnek indult, könyv lett belőle. :) Elmúltnyolc(tíz)év - egy leszerelt Fidesz-pártkatona őszinte vallomása címen Kindle-kompatibilis formátumban letölthető az új közéleti blogomon. Nem csak az derül ki az írásból, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hogy jutottam idáig, de azt is elárulom, hogy a 2017-es évre milyen komoly terveim vannak.
* * * *
Hogy hogyan jutottam el a Best of Gyurcsánytól a Mi éveinken, majd Kubatovon át az Elszámolásig, arról érintőlegesen már beszéltem az átlátszó.hu velem készült videóinterjújában. Nagyon röviden a lényeg: a Best of Gyurcsány videó -> sosem látott népszerűség, milliós nézettség, tévészereplés, újságcikkek -> megkeresések a Fidesztől és máshonnan -> videós munkaajánlat -> a "keményen dolgozó kisember-korszak" vége 2007 februárjában. Azt éreztem, hogy lettem valaki, és tartozom valahova, kaptam valamit az élettől, ami mindig is hiányzott, de sosem tudtam, merre induljak el érte - aztán itt egyszercsak megvolt. Mérhetetlenül hálás voltam, és bizonyos szempontból a mai napig is azzal tartozom egyes embereknek, de ez már tényleg messzire vezet, majd az Elszámolás utáni nagyobb lélegzetvételű bejegyzésben. Itt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert ezek a történések sodortak a semlegességből a jobboldalra: már nem csak a Gyurcsány és a komcsik iránt ellenszenv terelt egyik irányból a másikba, hanem a közösség, melynek fontos, megbecsült tagja voltam - és sajnos ezzel együtt egy csapdába is beleestem, amivel lassan el is jutunk ahhoz, amiről eredetileg szólni akart ez a bejegyzés: a Pride témája.
Ez a csapda a véleményem szerint az egész magyar közgondolkodást alapjaiban meghatározó, és egyben azt megmérgező csordaszellem. Miután én bekerültem egy csapatba, valahogy magától értetődő volt, hogy velük vagyok jóban-rosszban: ha valamelyikünk hülyeséget csinál, elnézzük neki, ha valamelyikünk megbotlik, támogatjuk, segítünk. Nem lenne ezzel önmagában baj, ha nem lenne egy másik csapat, aki ugyanolyan emberekből áll, mint amilyenek mi is vagyunk: hibákkal és tévedésekkel. Viszont mivel ők komcsik, akiket nem szeretünk, ezért őket bántjuk: ha tévednek, lehülyézzük őket, ha megbotlanak, még beléjük is rúgunk, és egymás között jókat nevetünk rajtuk. Ha van egy alapvetően jó ötletük, abban is megkeressük a legapróbb hibát, és felnagyítjuk, és ha van bármi, ami mellé odaállnak, akkor onnantól az a bármi hozzájuk kapcsolódik, és megkapja a kilövési engedélyt.
Ilyen dolog volt a Budapest Pride, vagy ahogy akkoriban hívtuk: buziparádé... Na, de mit is keresett egy "nemzeti érzelmű, gyakorló heteró" a buziparádén a kordonon belül? :)
2006. ősze után rendszeresen jártam Gyurcsány-ellenes tüntetésekre. Akkor még ezekben a tüntetésekben azt láttam, hogy végre magához tért a magyar nép, és végre elkergetjük a komcsikat - ezen kívül izgalmas lehetőséget láttam rá, hogy érdekes, exkluzív videókat készítsek, melyek aztán a kuruc.info-nak és hasonló oldalaknak köszönhetően százezrek néztek meg. Bárcsak lett volna már akkor is YouTube-videóhirdetés, ma gazdag lennék :) A buziparádé is csak egy lehetőség volt a sok közül egy jó kis könnygázas-oszlatós balhéra, és újabb százezer nézőre a YouTube-on. Sokáig gondolkodtam, hogy Tomcat-ékkel tartsak, akik valami tojásos meglepetést terveztek, de aztán úgy alakult, hogy ők a menet útvonalának Hősök tere felőli végén várták a célpontokat, én meg épp az Erzsébet téren gyülekező résztvevők között álldogáltam tanácstalanul, mivel a földalatti nem járt, ötletem sem volt, hogy miként juthatnék el az Andrássy út másik végéig. Így maradtam, és amikor elindult a menet, elindultam velük, mondván: lesz ami lesz, belülről talán még izgalmasabb a balhé, néhány tojást talán érdemes bevállalni cserébe.
Az Oktogonig szinte az összes kis utcából záporoztak a tojások és más élelmiszerek. Ekkor még viszonylag közel voltak a kordonok a menethez, simán "dobótávolságon" belül vonultunk, kaptunk is néhány találatot, ami az elején még buli volt, egy idő után viszont már nem csak tojás és főtt krumpli, hanem sörösüveg is repült, később pedig kövek is előkerültek. Egy kicsit kezdtem félni, hogy itt bizony testi sérülés veszélyének vagyok kitéve... Persze én vagyok a hülye, "minek mentem oda" ugye, nem is értettem, mit keresek én a komcsi buzik között.
Az Oktogon után mint ha kicsit észbe kaptak volna a rendezvényt biztosító rendőrök, és leterelték a menetet a szervízútra, az Aradi utca felől gyülekező keménymag nagy bánatára - és az enyémre is, mert innentől eseménytelenné vált az egész. Leültem egy kicsit pihenni az egyik kamion platójára, és néztem a színes forgatagot. Már-már majdnem elkezdtem gondolkodni azon, hogy "jé, ezek a buzi komcsik valójában teljesen normális, emberi lények, ráadásul még vidámak is annak ellenére, hogy konkrét baleset- illetve életveszélynek voltak kitéve még pár perccel korábban is" - ekkor viszont megjelent Emma, aki sokat segített abban, hogy visszazökkenjek a saját kis világomba, ahol a Pride résztvevői undorító, aberrált, magamutogató köcsög buzik.
(Az elején a mögöttem üvöltő zene miatt nem teljesen hallottam/értettem, mit mond, ki ő, és mit akar tőlem, emiatt a "Mi vagy? illetve Mit jelent, ami vagy?" kérdések)
Tomcat-ék meglepetése végül elmaradt, mert a Bajza utca környékén elterelték a menetet kis utcákba. Kicsit meg is untam a dolgot, így csalódottan indultam a kordon irányába, hogy hazamenjek - itt némi összetűzésbe kerültem a túloldalon álló "hazafiakkal" (akinél kamera van, és a kordonon belül tartózkodik, az csak buzi indexes zsidó vagy ilyesmi lehet) de szerencsére sikerült kimentenem magam azzal, hogy velük vagyok, a kuruc.info-tól jöttem buzikat videózni, ennek bizonyítékaként megmutattam egy részletet az Emmás anyagból, és nagy egyetértésben váltunk el. Kicsit azért elgondolkodtam azon, hogy ezek simán csoportosan összevernek, ha nem hazudom azt, hogy velük vagyok, és elszégyelltem magam: úristen, én, ezekkel az agresszív tahókkal? Basszus, ha már választanom kell, akkor már inkább a buzik... De leginkább azt gondoltam, hogy mindenki menjen a fenébe: a végső konklúzióm a Pride után az volt, hogy két hülye tömeg provokálja egymást, és semmi baj nem lenne, ha mindenki otthon maradna.
Egy évvel később a második Pride-omra már úgy mentem ki, hogy nagyjából tudtam, mire számíthatok: tojások, Emma, és egy jó kis balhé. Most már tudatosan azt választottam, hogy a menettel tartok, és a "hazafiakkal" történő összetűzések ellen egy kamu kurucinfós sajtóigazolvánnyal fegyverkeztem fel. Erről a Pride-ról írtam azt a bizonyos 2009-es bejegyzést, úgyhogy a tapasztalataimat már nem írnám le újra, csak egész röviden: miután itt már se tojás, se Emma, se balhé nem volt (egy komment szerint szegény Emma atomrészegen eltévesztette a házszámot, és az ellentüntetők között kötött ki) tudtam a lényeggel foglalkozni: néztem a résztvevők arcát, és csupa boldog, felszabadult embert láttam, akikről a legkevésbé sem tudtam volna elképzelni, hogy ők azért gyűltek össze, hogy bárkire bármit ráerőltessenek, pláne, hogy provokálják az "egészséges" többséget. Viszont ahogy le is írtam akkor: nem értettem, hogy mégis mi szükség az egészre, miért kell a homoszexuálisoknak reklámozniuk a másságukat, hiszen a normális embereknek alapból semmi bajuk nem lenne velük.
E kissé hosszúra nyúló bejegyzés megírásának apropója épp az, hogy azóta elgondolkodtam, sokmindent átértékeltem és rájöttem dolgokra, amik miatt a 2009-es bejegyzés végkövetkeztetését ma már alapvetően tévesnek tartom. A Pride nem a homoszexualitásról és a devianciáról szól, hanem pusztán a másság elfogadásáról - a másság pedig sok mindent jelenthet, mert valamilyen szempontból minden ember más. Saját magamon is éreztem, hogy elkezdtem néhány dologban másképp gondolkodni, ráadásul pont az ezt követő években, a Fidesszel való szakításom után kerültem vissza abba a szürke, unalmas kisvárosi közegbe, ahonnan sikítva menekültem már 2005-ben is, ami csak tovább erősítette a dolgot. Már régebben is képtelen voltam beilleszkedni egy olyan közösségbe, ahol mindent a másoknak való megfelelés és a ki tudja kik által lefektetett illemszabályok és elvárások határoznak meg, különcnek és kirekesztettnek éreztem ott magam mindig is - csak korábban úgy voltam vele, ez az élet rendje, biztos az én készülékemben van a hiba. A Pride viszont azt mutatta meg nekem, hogy nem én vagyok a hülye, amiért úgy érzem magam "otthon", mint a jegesmedve a szaharában, egyszerűen csak rossz helyre sodort az élet, és vannak még rajtam kívül jegesmedvék, akik hasonlóan gondolkodnak. Ez a felismerés alapvetően változtatta meg mindazt, amit a világról, az életről és az emberekről gondolok. Saját magammal is őszintébb vagyok azóta, ma például már eszembe nem jutna leírni olyan blődséget, ami 2009-ben még nagy dolognak számított tőlem: "Szégyellem bevallani, de tetszik a Pride." Kiegyensúlyozottabb az életem azóta, amióta nem görcsölök olyan baromságokon, hogy mi van akkor, ha tetszik a Pride, és a végén még valaki azt gondolja, hogy buzi-e vagyok. Mert mi van akkor, ha azt gondolja? Tovább megyek: mi van akkor, ha meleg vagyok? Kevesebben fogják megnézni a videóimat, vagy kevesebben fognak a GreyVshopban vásárolni, ha ez kiderül? Ha most azt mondom, igen, nagyon régóta és sokszor vannak ilyen irányú fantáziáim, vajon mi lesz? Hát, most majd megtudjuk, mert leírtam, és sokkal jobb így, mint tovább görcsölni rajta. Gondolkodtam azon, hogy gumicsontként bedobok egy rendes coming out-ot, hogy a kurucinfós trollok rágódhassanak (bár ők gondolom, elintéznék annyival, hogy a "cionista buzilobbi folyamatos buzipropagandájának gyümölcse érett be nálam, és a Pride-on elkaptam a buzivírust" ami, mint tudjuk, egy cseppfertőzéssel terjedő betegség) de inkább csak annyit mondok el, ami ténylegesen igaz: kizárólag a monogámiám és a mostanában futó projektjeim gátolnak meg abban, hogy kiéljem ezeket a fantáziámat, de egyébként csak ugyanazért nincs mostanában meleg kalandom, amiért heteró kalandom sincs. Különben én úgy gondolom, hogy a biszexuálisoknak van a legnehezebb dolguk a világon: komoly dilemma például a hűség kérdésköre egy ilyen kettős helyzetben, úgyhogy ez a harc még biztosan nem ért véget, de már most könnyebb, hogy nem azzal foglalkozom, egyáltalán lehet-e bennem ilyen érzés, ciki-e, meg ki mit gondol és hasonlók. De a legfontosabb ok, amiért billentyűzetet ragadtam e régóta esedékes poszt megírására, nem az, hogy ezt megosszam a világgal. Amiért fontosnak tartottam ezt a kis "coming out"-ot, az elsősorban az, hogy elmondhassam: aki a Pride-on tojással dobálózókban, illetve a velük egyetértőkben valamiféle elnyomott frusztrációk okozta látens szexuális vagy egyéb ferdeséget vél felfedezni, az - legalábbis az én esetemben - nem lőtt mellé olyan nagyon. :)
Na, de vissza a Pride-ra, mert úgy érzem, ideje lenne összegezni, hogy mit is gondolok róla ma.
A rendezvény legfontosabb üzenete, amit már írtam: nem a te készülékedben a hiba, ha úgy érzed, kilógsz a sorból - lehet, hogy csak rossz helyre születtél. Attól, hogy a sivatagban furcsának tűnik a jegesmedve, még lehet, hogy valahol teljesen megszokott. Ne szégyelld, hogy jegesmedve vagy, és ne akarj kényszeresen antilop lenni, csak mert arrafelé az az elfogadott. Ezzel csak egy szerepet játszol, ami talán a kívülállóknak jobban tetszik, de te bele fogsz őrülni hosszútávon. A Pride nagyszerű lehetőség arra, hogy más, hozzád hasonló "állatokkal" találkozz, ezáltal megtanuld elfogadni magad.
A második: fontosnak tartom megmutatni a világnak, hogy a más gondolkodású emberek nem egy más faj, hanem ugyanolyan homo sapiens példányok, mint te, vagy bárki más. Próbáljuk magunkat mindenféle szempontok alapján felosztani és megkülönböztetni egymástól, mint például vallás, nemzeti hovatartozás, és egyéb mesterségesen kreált ideológiák, aztán beállunk egy csapatba és dobáljuk szarral a másikat, közben meg a legfontosabbról feledkezünk el: hogy elsősorban emberek vagyunk mindannyian, és csak ezután jön, hogy épp hova születtél, vagy mit gondolsz a világ ügyeiről. Fontos, hogy a különböző nézőpontokat és véleményeket ütköztessük, de ahogy ez ma Magyarországon megy, azt tragikusnak tartom, és szomorú, hogy a politika is erre játszik: végletekig megosztott a társadalom minden téren, és a hatalom is folyamatosan ezt erőlteti. Egy pillanatra tegyük félre az ellentéteket, és mutassuk meg, hogy nincs igazuk, amikor a "Mi, magyarok..." kezdetű politikai bullshitet nyomják: mi, magyarok kedvesek, nyitottak és barátságosak vagyunk egymással, és még ha más is a véleményünk egy-egy kérdésben, azt kulturáltan megbeszéljük egymással (te pedig ott fönt legyél szíves tiszteletben tartani a kultúránkat, jó?)
Harmadrészt pedig mindezektől függetlenül egy nagyszerű buli lehetne ez az egész, ahova akkor is szeretettel várunk, ha nem érzed magad másnak semmiben, csak szeretnél egy kicsit kikapcsolni, élvezni a nyári napsütés alatt egy jó hideg sörrel a hangulatot. Az általános magyar búvalbaszottság mellett kifejezetten üdítő tud lenni a felszabadult, vidám emberek látványa - a jókedv pedig ragadós, talán itt feltöltődsz belőle annyira, hogy a hétköznapokra is maradjon belőle.
Én ezek miatt megyek ki idén a Pride-ra. Nem a másságomra vagyok büszke (és nem is "reklámozni" akarom, pláne nem ráerőltetni bárkire bármit) hanem arra, hogy kitörtem a hazugság és képmutatás csapdájából, és képes voltam a saját nézeteimet is felülvizsgálni, ezáltal nyitni egy kicsit a világ felé, ami szerintem egy jobb hely lehetne, ha többen tennénk így.
Találkozzunk szombaton! :)