A régi blogomon 2009-ben írtam utoljára a Budapest Pride-ról "Melegfelvonulás, hideg fejjel" címmel. A bejegyzésből némi képet kaphattok a kognitív disszonanciával küszködő, egykor a magát a "nemzeti" oldalhoz soroló Pride-résztvevő vívódásáról. Röviden összefoglalva az akkori poszt konklúziója: utálom, hogy tetszik a Pride, miközben undorítónak kéne tartanom, mert "rendes heteróknak" illene elítélni ezt. Mi a fene van velem, csak nem buzi vagyok? Nem kéne ilyen buzis rendezvényeket tartani, mert teljesen elbizonytalanít, legyen inkább egy heteró buli, ahova eljöhetnek a buzik is, de ne foglalkozzunk velük külön...

6 évvel ezelőtti írásomat sok szempontból befejezetlennek tartom. Akkor még nem kristályosodtak ki az érzéseim sok dologban, nem sikerült 100%-ban feldolgozni, hogy mit is gondolok erről az egészről, de még saját magammal sem voltam teljesen tisztában. Épp elég volt megemésztenem azt a traumát, hogy jobban érzem magam "a buzik" társaságában, mint a kordon túloldalán állók körében, holott igazság szerint közéjük tartozom. Fontosnak is tartottam kihangsúlyozni, hogy - szó szerinti idézet magamtól - "Nemzeti érzelmű, gyakorló heteróként" írom mindazt, amit írok, mert azért az mégiscsak durva lenne, ha valaki azt gondolná, hogy esetleg buzi lettem...

Ma már egyáltalán nem tartanám fontosnak hangoztatni, hogy melyik skatulyába próbálom meg beleerőszakolni magam, az meg pláne nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Na, de kezdjük inkább az elején. Megpróbálom rövidre fogni, bár fontosak az előzmények.

2006 előtt se a Pride-dal, se úgy általában a politikával nem volt túl sok kapcsolatom. Alapvetően a "leszarok mindent" táborba soroltam magam, egyik politikai oldalt sem éreztem magaménak, másrészt mert kisebb gondom is nagyobb volt ennél akkoriban. Egy keményen dolgozó, napi 14 órákat robotoló 24 éves kisember életében a legkevésbé meghatározó az, hogy ki van épp kormányon: úgyis mindegyik lop, csal, hazudik, egyformák ezek mind, kit érdekel. 2002-ben szavazhattam először, és csak azért a Fideszre, mert ők legalább nem komcsik. A komcsikról el tudtam dönteni, hogy ők a rosszak, az SZDSZ-ről fogalmam sincs, az akkor még létező MDF pláne. Leszavaztam, mert úgy illik (azt mondták!) aztán kicsit szomorkodtam, hogy vesztett a Fidesz, de nem dőlt össze bennem a világ - 4 évvel későbbig eszembe sem jutott az egész.

Aztán jött a 2006-os kampány, és Gyurcsány. Neki valahogy sikerült átlépnie az ingerküszöbömet, ő már valahogy feltűnően sokat, és feltűnően pofátlanul hazudott. Nem Őszödre gondolok, mert fél évvel járunk 2006 ősze előtt: valamikor nyár elején, a kormányalakítással együtt jött az elhíresült "Nem kell félni, nem fog fájni!" bejelentéssel az első csomag. Innentől indultam el egy hosszú, és rögös úton, amelyre majd egy külön bejegyzést szánok majd...

* * * *

FRISSÍTÉS, 2016. OKTÓBER 1. 

Blogbejegyzésnek indult, könyv lett belőle. :) Elmúltnyolc(tíz)év - egy leszerelt Fidesz-pártkatona őszinte vallomása címen Kindle-kompatibilis formátumban letölthető az új közéleti blogomon. Nem csak az derül ki az írásból, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hogy jutottam idáig, de azt is elárulom, hogy a 2017-es évre milyen komoly terveim vannak.

Klikk ide!

* * * *

Hogy hogyan jutottam el a Best of Gyurcsánytól a Mi éveinken, majd Kubatovon át az Elszámolásig, arról érintőlegesen már beszéltem az átlátszó.hu velem készült videóinterjújában. Nagyon röviden a lényeg: a Best of Gyurcsány videó -> sosem látott népszerűség, milliós nézettség, tévészereplés, újságcikkek -> megkeresések a Fidesztől és máshonnan -> videós munkaajánlat -> a "keményen dolgozó kisember-korszak" vége 2007 februárjában. Azt éreztem, hogy lettem valaki, és tartozom valahova, kaptam valamit az élettől, ami mindig is hiányzott, de sosem tudtam, merre induljak el érte - aztán itt egyszercsak megvolt. Mérhetetlenül hálás voltam, és bizonyos szempontból a mai napig is azzal tartozom egyes embereknek, de ez már tényleg messzire vezet, majd az Elszámolás utáni nagyobb lélegzetvételű bejegyzésben. Itt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert ezek a történések sodortak a semlegességből a jobboldalra: már nem csak a Gyurcsány és a komcsik iránt ellenszenv terelt egyik irányból a másikba, hanem a közösség, melynek fontos, megbecsült tagja voltam - és sajnos ezzel együtt egy csapdába is beleestem, amivel lassan el is jutunk ahhoz, amiről eredetileg szólni akart ez a bejegyzés: a Pride témája.

Ez a csapda a véleményem szerint az egész magyar közgondolkodást alapjaiban meghatározó, és egyben azt megmérgező csordaszellem. Miután én bekerültem egy csapatba, valahogy magától értetődő volt, hogy velük vagyok jóban-rosszban: ha valamelyikünk hülyeséget csinál, elnézzük neki, ha valamelyikünk megbotlik, támogatjuk, segítünk. Nem lenne ezzel önmagában baj, ha nem lenne egy másik csapat, aki ugyanolyan emberekből áll, mint amilyenek mi is vagyunk: hibákkal és tévedésekkel. Viszont mivel ők komcsik, akiket nem szeretünk, ezért őket bántjuk: ha tévednek, lehülyézzük őket, ha megbotlanak, még beléjük is rúgunk, és egymás között jókat nevetünk rajtuk. Ha van egy alapvetően jó ötletük, abban is megkeressük a legapróbb hibát, és felnagyítjuk, és ha van bármi, ami mellé odaállnak, akkor onnantól az a bármi hozzájuk kapcsolódik, és megkapja a kilövési engedélyt.

Ilyen dolog volt a Budapest Pride, vagy ahogy akkoriban hívtuk: buziparádé... Na, de mit is keresett egy "nemzeti érzelmű, gyakorló heteró" a buziparádén a kordonon belül? :)

2006. ősze után rendszeresen jártam Gyurcsány-ellenes tüntetésekre. Akkor még ezekben a tüntetésekben azt láttam, hogy végre magához tért a magyar nép, és végre elkergetjük a komcsikat - ezen kívül izgalmas lehetőséget láttam rá, hogy érdekes, exkluzív videókat készítsek, melyek aztán a kuruc.info-nak és hasonló oldalaknak köszönhetően százezrek néztek meg. Bárcsak lett volna már akkor is YouTube-videóhirdetés, ma gazdag lennék :) A buziparádé is csak egy lehetőség volt a sok közül egy jó kis könnygázas-oszlatós balhéra, és újabb százezer nézőre a YouTube-on. Sokáig gondolkodtam, hogy Tomcat-ékkel tartsak, akik valami tojásos meglepetést terveztek, de aztán úgy alakult, hogy ők a menet útvonalának Hősök tere felőli végén várták a célpontokat, én meg épp az Erzsébet téren gyülekező résztvevők között álldogáltam tanácstalanul, mivel a földalatti nem járt, ötletem sem volt, hogy miként juthatnék el az Andrássy út másik végéig. Így maradtam, és amikor elindult a menet, elindultam velük, mondván: lesz ami lesz, belülről talán még izgalmasabb a balhé, néhány tojást talán érdemes bevállalni cserébe.

Az Oktogonig szinte az összes kis utcából záporoztak a tojások és más élelmiszerek. Ekkor még viszonylag közel voltak a kordonok a menethez, simán "dobótávolságon" belül vonultunk, kaptunk is néhány találatot, ami az elején még buli volt, egy idő után viszont már nem csak tojás és főtt krumpli, hanem sörösüveg is repült, később pedig kövek is előkerültek. Egy kicsit kezdtem félni, hogy itt bizony testi sérülés veszélyének vagyok kitéve... Persze én vagyok a hülye, "minek mentem oda" ugye, nem is értettem, mit keresek én a komcsi buzik között.

Az Oktogon után mint ha kicsit észbe kaptak volna a rendezvényt biztosító rendőrök, és leterelték a menetet a szervízútra, az Aradi utca felől gyülekező keménymag nagy bánatára - és az enyémre is, mert innentől eseménytelenné vált az egész. Leültem egy kicsit pihenni az egyik kamion platójára, és néztem a színes forgatagot. Már-már majdnem elkezdtem gondolkodni azon, hogy "jé, ezek a buzi komcsik valójában teljesen normális, emberi lények, ráadásul még vidámak is annak ellenére, hogy konkrét baleset- illetve életveszélynek voltak kitéve még pár perccel korábban is" - ekkor viszont megjelent Emma, aki sokat segített abban, hogy visszazökkenjek a saját kis világomba, ahol a Pride résztvevői undorító, aberrált, magamutogató köcsög buzik.

(Az elején a mögöttem üvöltő zene miatt nem teljesen hallottam/értettem, mit mond, ki ő, és mit akar tőlem, emiatt a "Mi vagy? illetve Mit jelent, ami vagy?" kérdések)

Tomcat-ék meglepetése végül elmaradt, mert a Bajza utca környékén elterelték a menetet kis utcákba. Kicsit meg is untam a dolgot, így csalódottan indultam a kordon irányába, hogy hazamenjek - itt némi összetűzésbe kerültem a túloldalon álló "hazafiakkal" (akinél kamera van, és a kordonon belül tartózkodik, az csak buzi indexes zsidó vagy ilyesmi lehet) de szerencsére sikerült kimentenem magam azzal, hogy velük vagyok, a kuruc.info-tól jöttem buzikat videózni, ennek bizonyítékaként megmutattam egy részletet az Emmás anyagból, és nagy egyetértésben váltunk el. Kicsit azért elgondolkodtam azon, hogy ezek simán csoportosan összevernek, ha nem hazudom azt, hogy velük vagyok, és elszégyelltem magam: úristen, én, ezekkel az agresszív tahókkal? Basszus, ha már választanom kell, akkor már inkább a buzik... De leginkább azt gondoltam, hogy mindenki menjen a fenébe: a végső konklúzióm a Pride után az volt, hogy két hülye tömeg provokálja egymást, és semmi baj nem lenne, ha mindenki otthon maradna.

Egy évvel később a második Pride-omra már úgy mentem ki, hogy nagyjából tudtam, mire számíthatok: tojások, Emma, és egy jó kis balhé. Most már tudatosan azt választottam, hogy a menettel tartok, és a "hazafiakkal" történő összetűzések ellen egy kamu kurucinfós sajtóigazolvánnyal fegyverkeztem fel. Erről a Pride-ról írtam azt a bizonyos 2009-es bejegyzést, úgyhogy a tapasztalataimat már nem írnám le újra, csak egész röviden: miután itt már se tojás, se Emma, se balhé nem volt (egy komment szerint szegény Emma atomrészegen eltévesztette a házszámot, és az ellentüntetők között kötött ki) tudtam a lényeggel foglalkozni: néztem a résztvevők arcát, és csupa boldog, felszabadult embert láttam, akikről a legkevésbé sem tudtam volna elképzelni, hogy ők azért gyűltek össze, hogy bárkire bármit ráerőltessenek, pláne, hogy provokálják az "egészséges" többséget. Viszont ahogy le is írtam akkor: nem értettem, hogy mégis mi szükség az egészre, miért kell a homoszexuálisoknak reklámozniuk a másságukat, hiszen a normális embereknek alapból semmi bajuk nem lenne velük.

E kissé hosszúra nyúló bejegyzés megírásának apropója épp az, hogy azóta elgondolkodtam, sokmindent átértékeltem és rájöttem dolgokra, amik miatt a 2009-es bejegyzés végkövetkeztetését ma már alapvetően tévesnek tartom. A Pride nem a homoszexualitásról és a devianciáról szól, hanem pusztán a másság elfogadásáról - a másság pedig sok mindent jelenthet, mert valamilyen szempontból minden ember más. Saját magamon is éreztem, hogy elkezdtem néhány dologban másképp gondolkodni, ráadásul pont az ezt követő években, a Fidesszel való szakításom után kerültem vissza abba a szürke, unalmas kisvárosi közegbe, ahonnan sikítva menekültem már 2005-ben is, ami csak tovább erősítette a dolgot. Már régebben is képtelen voltam beilleszkedni egy olyan közösségbe, ahol mindent a másoknak való megfelelés és a ki tudja kik által lefektetett illemszabályok és elvárások határoznak meg, különcnek és kirekesztettnek éreztem ott magam mindig is - csak korábban úgy voltam vele, ez az élet rendje, biztos az én készülékemben van a hiba. A Pride viszont azt mutatta meg nekem, hogy nem én vagyok a hülye, amiért úgy érzem magam "otthon", mint a jegesmedve a szaharában, egyszerűen csak rossz helyre sodort az élet, és vannak még rajtam kívül jegesmedvék, akik hasonlóan gondolkodnak. Ez a felismerés alapvetően változtatta meg mindazt, amit a világról, az életről és az emberekről gondolok. Saját magammal is őszintébb vagyok azóta, ma például már eszembe nem jutna leírni olyan blődséget, ami 2009-ben még nagy dolognak számított tőlem: "Szégyellem bevallani, de tetszik a Pride." Kiegyensúlyozottabb az életem azóta, amióta nem görcsölök olyan baromságokon, hogy mi van akkor, ha tetszik a Pride, és a végén még valaki azt gondolja, hogy buzi-e vagyok. Mert mi van akkor, ha azt gondolja? Tovább megyek: mi van akkor, ha meleg vagyok? Kevesebben fogják megnézni a videóimat, vagy kevesebben fognak a GreyVshopban vásárolni, ha ez kiderül? Ha most azt mondom, igen, nagyon régóta és sokszor vannak ilyen irányú fantáziáim, vajon mi lesz? Hát, most majd megtudjuk, mert leírtam, és sokkal jobb így, mint tovább görcsölni rajta. Gondolkodtam azon, hogy gumicsontként bedobok egy rendes coming out-ot, hogy a kurucinfós trollok rágódhassanak (bár ők gondolom, elintéznék annyival, hogy a "cionista buzilobbi folyamatos buzipropagandájának gyümölcse érett be nálam, és a Pride-on elkaptam a buzivírust" ami, mint tudjuk, egy cseppfertőzéssel terjedő betegség) de inkább csak annyit mondok el, ami ténylegesen igaz: kizárólag a monogámiám és a mostanában futó projektjeim gátolnak meg abban, hogy kiéljem ezeket a fantáziámat, de egyébként csak ugyanazért nincs mostanában meleg kalandom, amiért heteró kalandom sincs. Különben én úgy gondolom, hogy a biszexuálisoknak van a legnehezebb dolguk a világon: komoly dilemma például a hűség kérdésköre egy ilyen kettős helyzetben, úgyhogy ez a harc még biztosan nem ért véget, de már most könnyebb, hogy nem azzal foglalkozom, egyáltalán lehet-e bennem ilyen érzés, ciki-e, meg ki mit gondol és hasonlók. De a legfontosabb ok, amiért billentyűzetet ragadtam e régóta esedékes poszt megírására, nem az, hogy ezt megosszam a világgal. Amiért fontosnak tartottam ezt a kis "coming out"-ot, az elsősorban az, hogy elmondhassam: aki a Pride-on tojással dobálózókban, illetve a velük egyetértőkben valamiféle elnyomott frusztrációk okozta látens szexuális vagy egyéb ferdeséget vél felfedezni, az - legalábbis az én esetemben - nem lőtt mellé olyan nagyon. :)

Na, de vissza a Pride-ra, mert úgy érzem, ideje lenne összegezni, hogy mit is gondolok róla ma.

A rendezvény legfontosabb üzenete, amit már írtam: nem a te készülékedben a hiba, ha úgy érzed, kilógsz a sorból - lehet, hogy csak rossz helyre születtél. Attól, hogy a sivatagban furcsának tűnik a jegesmedve, még lehet, hogy valahol teljesen megszokott. Ne szégyelld, hogy jegesmedve vagy, és ne akarj kényszeresen antilop lenni, csak mert arrafelé az az elfogadott. Ezzel csak egy szerepet játszol, ami talán a kívülállóknak jobban tetszik, de te bele fogsz őrülni hosszútávon. A Pride nagyszerű lehetőség arra, hogy más, hozzád hasonló "állatokkal" találkozz, ezáltal megtanuld elfogadni magad.

A második: fontosnak tartom megmutatni a világnak, hogy a más gondolkodású emberek nem egy más faj, hanem ugyanolyan homo sapiens példányok, mint te, vagy bárki más. Próbáljuk magunkat mindenféle szempontok alapján felosztani és megkülönböztetni egymástól, mint például vallás, nemzeti hovatartozás, és egyéb mesterségesen kreált ideológiák, aztán beállunk egy csapatba és dobáljuk szarral a másikat, közben meg a legfontosabbról feledkezünk el: hogy elsősorban emberek vagyunk mindannyian, és csak ezután jön, hogy épp hova születtél, vagy mit gondolsz a világ ügyeiről. Fontos, hogy a különböző nézőpontokat és véleményeket ütköztessük, de ahogy ez ma Magyarországon megy, azt tragikusnak tartom, és szomorú, hogy a politika is erre játszik: végletekig megosztott a társadalom minden téren, és a hatalom is folyamatosan ezt erőlteti. Egy pillanatra tegyük félre az ellentéteket, és mutassuk meg, hogy nincs igazuk, amikor a "Mi, magyarok..." kezdetű politikai bullshitet nyomják: mi, magyarok kedvesek, nyitottak és barátságosak vagyunk egymással, és még ha más is a véleményünk egy-egy kérdésben, azt kulturáltan megbeszéljük egymással (te pedig ott fönt legyél szíves tiszteletben tartani a kultúránkat, jó?)

Harmadrészt pedig mindezektől függetlenül egy nagyszerű buli lehetne ez az egész, ahova akkor is szeretettel várunk, ha nem érzed magad másnak semmiben, csak szeretnél egy kicsit kikapcsolni, élvezni a nyári napsütés alatt egy jó hideg sörrel a hangulatot. Az általános magyar búvalbaszottság mellett kifejezetten üdítő tud lenni a felszabadult, vidám emberek látványa - a jókedv pedig ragadós, talán itt feltöltődsz belőle annyira, hogy a hétköznapokra is maradjon belőle.

Én ezek miatt megyek ki idén a Pride-ra. Nem a másságomra vagyok büszke (és nem is "reklámozni" akarom, pláne nem ráerőltetni bárkire bármit) hanem arra, hogy kitörtem a hazugság és képmutatás csapdájából, és képes voltam a saját nézeteimet is felülvizsgálni, ezáltal nyitni egy kicsit a világ felé, ami szerintem egy jobb hely lehetne, ha többen tennénk így. 

Találkozzunk szombaton! :)

A mi évünk

“Új reményekkel, rendíthetetlen lelkesedéssel és csillogó szemekkel néztem a 2010-es év elébe” - zártam a tavalyi év történéseit bemutató írásom, néhány szóban megemlítve, hogy a háttérben komoly magánéleti válság kezdett körvonalazódni, amit viszont a készülő projektbe és a kormányváltás utáni időszakba vetett hit egyelőre teljes mértékben ellensúlyozni tudott, sőt: igazság szerint le is szartam az egészet. A mi éveink és a kétharmados eufória lendülete viszont az év közepe tájékán kifulladt, hogy aztán a kormányváltás utáni anomáliák és az otthoni problémák közösen örökre véget vessenek a hurráoptimista hangulatnak, és egy olyan hullámvasút-szerű lejtőn indítsanak el, amiért Disneyland-ben komoly pénzeket lehetne szedni.

2010 január harmadikán, a mi éveink alapkőletételén még ebből semmi sem látszódott: kipihenve, újult erővel csaptunk bele, hogy február utolsó napjaira elkészülhessen a nagy mű. Mindent beleadtunk, sőt, mindenki egy picivel többet is annál. Folyamatosan élesben improvizáltunk: kitaláltuk, hogy mit akarunk, aztán kikísérletezgettük, hogy azt hogyan lehet - majd fogtuk, és 1-2 nap után megcsináltuk. Vérbeli INTP-nek való munka, és minden nehézség ellenére (bőven jutott abból is) imádtam ezt az időszakot.  A napi nem sürgős szerkesztőségi rutinmunkát is széttoltuk azok között, akik közvetlenül nem vettek részt a mi éveink összeállításában, így ők is 200 százalékon pörögtek két hónapig, amiért különösen annak tükrében jár hatalmas respect, hogy a mi éveinkért a Dogbyte fedőnevű keménymag aratta le a babért, a nyilvánosság részéről pedig egész projektet arccal képviselő Gery Greyhound-ot illette a dicsőség - pedig a teljes csapat egyformán kivette belőle a részét. Ahogy már 2009-ben is említettem, a Fidesz annyira nem látott fantáziát az ötletben, hogy semmiféle segítséget nem adott hozzá - emiatt egyrészt mindenkire hatalmas terhet rakott az alkotás folyamata, hogy ne menjen a “fontosabb” feladatok rovására, másrészt viszont (ami jó) teljes mértékben szabadon garázdálkodhattunk mindenféle megkötés nélkül.

Két hónapig non-stop nyomtuk kifulladásig, ahogy csak bírtuk. A tervezett határidőhöz képest alig 10 nap késéssel, március 10-én hajnal 2-kor elindítottam a végső rendert, 3 óra után a YouTube-on volt a cucc, én pedig kivételesen nem vártam meg az első reakciókat, csak élesítettem a pár nappal korábban megírt blogbejegyzést, elküldtem a Vastagbőrnek, hogy majd valamikor élesedik egy ilyen, majd összeestem, és hosszú idő után először aludtam egy jót.

Valamikor délután tértem magamhoz, és nem hittem a szememnek: a szerkesztőségi levlistát elözönlötték videóról szóló cikkek linkjei a legkülönbözőbb helyekről, ahogy mondani szokták, szabályosan felrobbant a net a mi éveinktől. Számítottam rá, hogy siker lesz, és reménykedtem is benne, ha már ennyit küzdöttünk vele, de azt legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy napokig a csapból is ez fog folyni, a saját blogomon fogok róla az akkori pénzügyminiszterrel vitatkozni, és kb az összes netes fórumon ez lesz a téma. Minden létező rekordot megdöntött a videó nézettsége, és dagadt a keblünk a büszkeségtől: megcsináltuk.

• A mi éveink: a világ egyik legnézettebb videója (Mandiner)

Természetesen az idő minket igazolt, a Fidesz is belátta, hogy ez egy ütős anyag, használták is sok helyen a kampánykörút során, bár azért azt hozzátenném, hogy nem erőltették meg magukat, hogy a köszönetüket máshogy is kifejezzék (mondjuk egy kis alamizsnával) úgyhogy ezúton is cáfolnék minden olyan állítást, hogy a mi éveink Fidesz-propagandavideó lett volna. Természetesen benne volt, hogy a Fidesznek legyen jó, mert őszintén hittünk abban, hogy az az országnak is jó lesz - de mindezt a saját meggyőződésünkből csináltuk, és nem azért, mert fizettek érte.

Egy jellemző komment a sok közül - ebből egy szó sem igaz.

A technika mellett a mi éveink videóval kapcsolatban az üzenet a legfontosabb. Sokkal kevesebben olvasták el, mint ahányan a videót látták, pedig legalább olyan fontos, és ma is megállja a helyét - úgyhogy most teljes terjedelmében bemásolom ide. Ugyan nem én írtam, hanem közülünk valaki más, de 100%-ban egyetértek minden szavával. Nevezhetjük ezt a 2016-os “harmadik korszak” ars poeticájának is: ha ma valaki megkérdezné, hogy mit tartok a magyar demokrácia legnagyobb problémájának, ugyanúgy ezt linkelném, mint az elmúlt 6 évben bármikor, és fogok még rá hivatkozni a későbbiekben.

Szóval, az üzenet… Mi is volt az?

Ja, megvan. Egyszerű, mint a faék: nem a szavak számítanak igazán. A tettek a fontosak. Ahogy az arab közmondás tartja: „Az ígéret csak egy felhő; a beteljesítése az eső.” Vagy ahogy a kínaiak mondják: „A beszéd nem főz rizst.”

Ennyi. Ha honfitársaink többsége értené ezt az egyszerű bölcsességet, nem jutottunk volna idáig. Megismételjük ezt a mondatot: ha honfitársaink többsége értené ezt az egyszerű bölcsességet, nem jutottunk volna idáig.

A magyar társadalom túl lassan gyógyuló betegsége, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít a szavaknak. Politikai eseményhorizontunk nagyjából az utolsó három hónapig nyúlik vissza, és ennek jelentős részét is verbális elemek töltik ki: ígéretek, szócsaták, az ellenfelek szavainak fantáziadús és persze nem feltétlenül jóindulatú értelmezgetése, személyes vélemények és írói munkásságok, jelszavak, szlogenek, csatakiáltások… Ezeket csócsálgatjuk éjjel-nappal. Mindez rendkívül szórakoztató (már annak, aki gerjed az ilyesmire), és természetesen nagyon is van jelentősége annak, ki mit mond, miről milyen véleménnyel van, mik a tervei.

De a szavak akkor is csak szavak. Legjobb esetben is szándékot jeleznek (a politikában sokszor még azt sem), ami még fényévnyi távolságban van a megvalósulástól. Ezért, ha politikusaink és pártjaink valós teljesítményére vagyunk kíváncsiak, nagyságrendekkel pontosabb képet kapunk, ha azt vizsgáljuk, ki mit cselekedett, és mennyire volt ez összhangban az általa hangoztatott ígéretekkel.

És itt érkezünk el a statisztikákhoz. Természetesen ezeket sem Mózes hozta le kőtáblán a hegyről: ezeket is emberek készítik, ennek megfelelően ezek is lehetnek manipulatívak, torzak, vagy egyszerűen csak ostobák (például, mint tudjuk, az átlagmagyarnak egy melle és egy heréje van) - mégis, sokkal pontosabb képet kaphatunk a folyamatokról a statisztikákon keresztül, mint bármilyen politikai párt nyilatkozataiból.

Tudjuk, hogy mindezzel nem találtuk fel a melegvizet. Ám Magyarországon az emberek egy nem kis része a mai napig pusztán érzelmi alapon voksol, sokszor teljesen ignorálva a valóságot. Ők azok, akik a demokráciát egyfajta társadalmi hógolyózásnak tekintik: be kell állni egy csapatba, és ész nélkül dobálni a másikat. Egy másik - értelmesebb - része pedig ugyan tudja mindezt, csak esetleg lusta elvégezni a „házi feladatát”, és valóban utánajárni a dolgoknak. Így jön létre az az állapot, amiről József Attila írt: „Magyarország, duhaj legények falva”. 1923-ban…

Mi mindenesetre most megtettük, ami tőlünk tellett, és megvizsgáltuk, mit mondanak a számok a 2002 óta tartó időszak folyamatairól. A kirajzolódó kép cseppet sem szívderítő: a nyolc év baloldali kormányzás minden túlzás nélkül az összeomlás szélére sodorta az országot gazdasági, társadalmi, morális értelemben egyaránt.

És itt jön az üzenet második, ugyanolyan fontos része: ne higgy nekünk sem. Ha nem tetszik az a konklúzió, amire mi jutottunk, járj utána magad, hogy azok, akik a voksodat kérik az ország irányításához, mit tettek, és mit nem. Ha ezt kellő lelkiismeretességgel teszed, az lehet belőled is, ami a legfontosabb építőkövét jelenti egy demokráciának: megfontolt, jól informált, felelősségteljes választó. Ez az, amire ennek az országnak a legnagyobb szüksége van. Ilyenből 10 millióra…

Dogbyte

Ez a hajó elsüllyeszthetetlen

Egy hónappal a mi éveink után a Fidesz papírforma szerint kétharmaddal nyerte a választásokat, mi pedig izgatottan vártuk, hogy milyen szerep vár ránk Magyarország újjászületésének alakításában. Személy szerint én nem a csodát vártam a Fidesz kormányzásától, csak azt, hogy egy kicsit minden jobb és más lesz (úgy gondoltam, a szocikat nem nehéz túlteljesíteni) és büszke voltam rá, hogy az online csapat (konkrétan a KIM Kormányzati Kommunikációért Felelős Államtitkársága) tagjaként én is aktív részese lehetek a változásnak.

Nagy lendülettel indult a Fidesz ezen a területen a kormányváltás után: valószínűleg sokan emlékeznek még az elhíresült “OMG” kampányra, ami az összes (akkor még meglehetősen széttagolt és rendszertelen) kormányzati és minisztériumi honlapra kikerült - egyértelmű jelzést adva mindenkinek, hogy a Fidesz nagyon komolyan veszi az internetes jelenlétet, ráadásul a szocik többszázmilliós, használhatatlan kormányszóvivő.hu nevű borzalma helyett ez egyrészt házon belül készül (olcsón) másrészt egy átgondolt, tudatos stratégia része. A különféle szanaszét levő kormányzati weboldalak kormany.hu-n belüli egységesítése, valamint az oldalhoz tartozó fotó- illetve média-archívum egy nagyon fontos első projekt volt, kicsivel később viszont alább hagyott a lendület, és a megvalósítás már közel nem sikerült olyan jól, amilyen a tervezőasztalon volt. De kommunikáció szempontjából mindenképp fontos lépés volt: tudatosítani az emberekkel, hogy a Fidesz egy modern, lendületes és fiatalos kormány lesz.

Az én feladatom - kézenfekvően - a videóarchívum volt: a miniszterek és államtitkárok nyilvános szerepléseinek megörökítése és archiválása mellett terveink között szerepelt, hogy a kormány intézkedéseit és eredményeit a mi éveinkhez hasonló modern audiovizuális eszközökkel kommunikáljuk. Egy rendkívül élvezetes időszak kezdődött ekkor: a munka miatt bejártuk az országot, volt hét, amikor megfordultam Nyíregyházán, Veszprémben, Szegeden és Győrben egy-egy gyáravatás, biohulladékerőmű-alapkőletétel és hasonló, rendkívül változatos események kapcsán.

Ehhez a munkakörhöz kapcsolódik a legemlékezetesebb és legsokkolóbb élményem az elmúlt 10 évből, amikor az októberi vörösiszap-katasztrófa után 1-2 nappal a károkat felmérő egyik katonai helikopteren ülve (hol voltak még akkor drónok) légifelvételeket készítettünk a sajtó számára. Persze videón bemutatni, szavakkal leírni meg aztán végképp nem lehet azt a szörnyűséget, amit közvetlen közelről volt alkalmunk megtapasztalni, ilyenkor az ember azért elég sok mindent átértékel magában, egy kicsit megtanulja megbecsülni azt, ami van, a kisebb-nagyobb hétköznapi problémák súlya pedig ha nem is teljesen, de valamelyest eljelentéktelenedik.

Gondok márpedig bőven akadtak, és ahogy a fejezet bevezetőjében írtam: ezek az év második felére megszaporodtak, és szép lassan elkezdődött a lassú hanyatlás. 2010. nyarán még szerencsés, kivételezett helyzetben éreztem magam, amikor a KIM kossuth téri épületének tetején, a Dunára néző cigizősteraszról körbenéztem, és elgondolkodtam rajta, honnan is jutottam odáig: addigi életem csúcspontja volt ez a nyár, ami nagyjából feledtette velem a más jellegű bajokat - de aztán sajnos nem csak más jellegű, hanem KIM-en belüli problémák is felbukkantak. 2010 nyara volt az az időszak, ami a Titanicon Jack és Rose romantikus együttléte néhány órával a jéghegynek ütközés előtt...

Vasból készült, tehát el tud süllyedni - és el is fog

Amilyen jó dolgom nekem (és fotós, videós kollégiámnak) volt a KIM-ben, másokra olyan nagy terhet rakott a kormányzati honlapok megújításának projektje. Mivel én a munkaidőm elég jelentős részét “házon kívül” töltöttem, nem vagyok 100%-osan képben a pontos történésekkel, mások nevében nem is igazán akarnék hülyeségeket beszélni, de az év vég felé érezhető volt a feszültség a levegőben. Szerettem volna nem csak a saját szemszögömből írni, hanem másokat is megkérdezni, de aztán mások nem kívántak élni a lehetőséggel… A lényeg az, hogy ez év végére felőrölte a csapatot, a mi éveink készítésében legaktívabban részt vevő keménymag az év végére elhagyta a süllyedő hajót, az új kapitány pedig egy egészen más közegből érkező, teljesen más szemléletet képviselő illető volt.

Róla majd a következő részben, előtte egy kis kitérő a jelenbe: e sorokat 2016. júliusában írom, amikorra már úgy-ahogy kezdem kiheverni a 2011-2014 közötti süllyedés időszakának (a következő fejezetekben részlezetett) kudarcait és fájdalmait. A könyv írása, és a visszaemlékezés óhatatlanul sebeket tép fel bennem, elég nehéz életem legszebb pillanataira visszaemlékezni egy nehéz időszakban anélkül, hogy ne törne elő a nosztalgia, a régen minden jobb vót érzés. Bár 2016. nyarán már viszonylag stabil a harmadik korszakba vetett hitem (a könyv megjelenése és az ezzel párhuzamosan készülő más projektjeim várható sikere erre valószínűleg rá fognak még segíteni) de az idáig vezető út rögös és fájdalmas, néha még ma is vannak utórengések, amikor kitör belőlem, hogy mennyivel jobb, egyszerűbb és felemelőbb volt 2007-10 között, és hogy mennyire bassza meg mindenki, aki ezt az álmomat tönkretette.

Egy ilyen pillanatomban mocsár részegen írtam rá Facebook-on egy egykori alkotótársamra a régiek közül (egyébként nem tartjuk már a kapcsolatot) és kifakadtam, mennyivel jobb volt ahhoz képest, amennyire most szar - józanul eszembe nem jutna ilyen, de ha már így alakult, másnap bocsánatot kértem, és normálisan megkérdeztem, nincs-e kedve az ő szemszögéből hozzátenni valamit a készülő könyvhöz. Nem volt, és azt javasolta, tegyem fel a régi szép emlékeket egy polcra, és lépjek tovább - előbbi kérését tiszteletben tartom, arra viszont képtelen vagyok, hogy ne írjam ki magamból az elmúlt 10 évet - pláne úgy, hogy 2016. júliusában már csak a ez a fejezet van hátra, valamint a később kitalált nulladik (1998-2006) és az utolsó (2016-2028).

Vissza 2010 nyarához: bár magát a munkát baromira élveztem, azért voltak a KIM-ben technikai és szervezésbeli gondok bőven. Eleve nagy káosszal indult az átadás-átvétel: technikai felszereltségünk (számítógép, laptopok és hasonló alapvető dolgok) hiányos volt, gyakorlatilag azon dolgoztunk, amit a Szentkirályi utcából magunkkal vittünk - ezeket a “külső” eszközöket azonban nem lehetett a minisztériumi hálózatba beilleszteni, csak munkavégzésre alkalmatlan állapotban. Értsd: a minisztériumi rendszerfelügyelet által jóváhagyott alkalmazásokkal, általuk telepítve - ebbe egy Windows és egy hótfelesleges Office+outlook fért bele, az nCore-ról letöltött warez Photoshop, Premiere Pro és After Effects (vagyis bármi, amivel dolgozni is lehet) érthető okokból nem, arról meg aztán szó sem lehetett, hogy a saját gépeinken rendszergazdák legyünk, és telepítsük, ami épp kell. De mivel pénz nem volt a legalizálásukra, így kénytelenek voltunk ilyen illegalitásban tevékenykedni, kvázi a saját eszközeinkkel. Az ember nem is gondolná, hogy egy minisztériumban problémát okozhat egy néhány százezer forintos szoftver vagy laptop, de a Fidesz (ekkor még látszólag) nagyon komolyan vette a takarékos kormányzás gondolatát, talán túlságosan is. Ígéretek persze voltak, betudtuk kezdeti gyerekbetegségnek a dolgot, hiszen a kormányváltás után ezer fontosabb más dologra kellett figyelni, és pénzt költeni.

Apropó pénz: májustól kb októberig egy vasat sem kaptunk, mert a belső  bürokrácián valamiért ennyi ideig tartott átnyomni minket, átmenetileg akkor is csak (kényszer)vállalkozói szerződéssel - így állhatott elő az az állapot, amiről az Index is írt 2010 őszén: “milliókat kaszált a Greyhound, Tomanovics Gergely cége a minisztériumi megbízásokkal” - holott ezek a színlelt szerződések az elmúlt 5 hónap (május - október) elmaradt munkabérének rendezését takarták. Most már ezt is tudod...

Okozott egy kis fejfájást, hogy mit is mondjunk az Indexnek (megjegyzem, a cikket író Janecskó Kata korrekt volt, és adott időt, hogy kitaláljunk valamit) aztán a fent olvasható mesét találtuk ki - vagy mondjuk inkább úgy: nem tártuk fel az igazság minden részletét. Hirtelen jött ez az egész megkeresés, egyelőre még nem jutottam el oda, hogy az elejétől a végéig bevalljak mindent - annak viszont örültem, hogy 4 év után végre nem kell bújkálnom, és titkolnom a nyilvánosság elől azt, amire egyébként baromira büszke voltam, és szívem szerint mindenkinek elmeséltem volna már sokkal korábban. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer erre is sort kerítek.

Egyébként a szerződéses dolog tényleg csak átmeneti megoldás volt: miután az átadás-átvétel procedúrája után a személyzeti kérdések rendezésére is lett kapacitás, rendesen bejelentettek minket, az év végén már a KIM hivatásos állományában voltunk mindannyian. Hozzáteszem: ez sem bizonyult tartós állapotnak, de erről majd a 2011-ről szóló következő fejezetben, mert addig még történt 1-2 meghatározó esemény.

Ahogy már korábban említettem, 2010. nyarán a munkahelyen még a stabil, lelkesítő, inspiráló hangulat uralkodott - nem úgy a otthon. Amit eddig leírtam, az egy 100 kilós súly a mérleg egyik serpenyőjén, és nem beszéltem még a lassan 99 kilósra duzzadóról a másikon, ami miatt lassan kezdett borulni az egyensúly. Most muszáj egy kicsit kitérnem erre is, és nem kerülhetem el azt sem, hogy megírjam, de ígérem, nem fogok a kelleténél többet írni a magánéletemről és a családi hátteremről (hiszen az írásom célközönsége nem az ilyesmiken rágódó buta proli, és bármennyire is jó reklám lenne, inkább nem akarnék ezzel muníciót adni a Blikk- illetve kurucinfó-színvonalú pletykaújságoknak) de itt most komoly szerepet kapnak az otthoni történések, és ugyanilyen fontos az is, hogy a saját hibáimról is írjak - a nagy képhez ugyanis ez is hozzátartozik.

Nehéz erről írnom. Máskor egy teljes évet ledaráltam néhány óra alatt, most meg hetek óta megy a huzavona: megnyitom a Google Docs-ot, végiggörgetem az eddig készre tördelt-formázott 85 oldalnyi szöveget, majd nézem a villogó kurzort, és próbálok visszaemlékezni. Most 2016. augusztus huszonhatodika van, és hajnal 1 óra 20 perc: három héttel vagyunk a könyv megjelenésének tervezett időpontja (augusztus 1.) után, és már csak ez az egy időszak van hátra. Kész van a múlt 2010-ig bezárólag, és kész 2012-től a jövőig minden, csak ez a kb 4-5 oldal van hátra, és mehetne publikálásra az anyag, aztán hátra lehetne dőlni, de valahogy nem megy. Az elmúlt 3 hét: nézem a villogó kurzort, fél órát görcsölök, aztán vagy belefogok valami másba, vagy bontok egy sört, hátha úgy jobban megy, de nem, bontok még egyet, akkor már végképp nem, inkább bringára ülök, és elindulok az éjszakába Pokémonozni, hogy kiszellőzzön az agyam, közben persze még 1-2 sör, ami után végképp esélytelen bármi. Ma (vagyis most már tegnap) ért egy kisebb sokkhatás, amikor valaki olyan videót tett ki a Facebook-ra, amilyet én akartam kb fél éve megcsinálni, csak hát halogattam azt is, ahogy ezt is, mert mindig volt rá kifogás - tegnap este úgy ültem le ide, hogy most már aztán nincs kifogás, reggelre kész kell ennek lennie.

Az a baj, hogy alapvetően racionális beállítottságú ember vagyok, az érzelmi vívódásokkal nem tudok mit kezdeni, 2010. nyarán pedig ezek kerültek előtérbe, és a mai napig nem tudom teljesen feldolgozni őket. Előbb jövök rá saját magamtól a sokismeretlenes egyenlet megoldóképletére, mint hogy a saját érzéseim, vágyaim alakulásának okát megfejtsem. Talán ez a válasz arra is, hogy mi a legnagyobb bajom a magyar belpolitikával: nem logikus, nem racionális, és ez az én agyammal értelmezhetetlen - de erről majd később :)

Nem logikus és nem racionális az, hogy miért laposodott el a kapcsolatunk 2010-re. Sok időt és energiát toltam a Fideszes és egyéb projektekbe, nyilvánvalóan fontosabbak voltak ezek mindennél (hiszen vagy ez a karrier, vagy az autómosó) és ezt a kapcsolatunk is megsínylette, de alapvetően nem emiatt kezdett el mindenfelé kóricálni a fantáziám. 18-as karika mellett lehetne részletezni, inkább nem térnék ki rá (már ez is sok) a lényeg: hosszú idő után először regisztráltam ismerkedős oldalakra nézelődni. Régen is voltak ilyen időszakaim, valahogy aztán mindig elmúltak, akkor is arra számítottam, hogy ez lesz. Csak aztán megismerkedtem néhány emberrel, akik segítettek megérteni saját magam, és emiatt kialakult egy olyan őszinte viszony, ami otthon valamiért hiányzott. Mindent elmondhattam, a legtitkosabb, legbizarrabb vágyaimat is, amiket otthon valamiért nem mertem, mégpedig egy okból: mert ellentmondtak volna annak, amiket korábban magamról gondoltam, és úgy éreztem, ezzel aláásom a hitelességemet, vagy nem is tudom mit. Nem akartam “egyszer ilyen, máskor meg olyan” lenni, pláne azért, mert ezek bennem is kiforratlan gondolatok voltak, amikről én magam sem tudtam eldönteni, hogy tartós, vagy csak múló fantázia. Augusztus végén ismerkedtem meg egy lánnyal, akivel szeptemberre találkozásig “fajult” az, hogy beszélgetünk, és megvan a hullámhossz. Igen, megtörtént az is, de igazság szerint az együttlét környékén jöttem rá, hogy nem elsősorban az hiányzik, hanem hogy valakivel megoszthassam a titkaimat, és segítsen megérteni azokat a gondolataimat, amik dilemmát okoznak. Vele olyan természetességgel tudtunk bármiről beszélni, mint ha csak az időjárást veséznénk ki, ráadásul imponált, hogy ő már mint Gery Greyhond ismert meg (régebben is követte a munkásságomat) és nem kell régi beidegződések miatt elfojtani magamban semmit. Nagyon jó volt, csak egy volt a bökkenő: hogy Andi erről az egészről semmit nem tud, és én tudom, hogy őt nagyon bántja, ha a háta mögött ilyesmi történik. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor el kell (és el is akarom) mondani neki mindezt, nagyjából pont kezdtem én is megérteni és elfogadni magam, aztán persze ahogy lennie kell, előbb derült ki, mint hogy erre sor kerülhetett volna, és innentől logikus és racionális következmény, hogy mondhattam bármit arról, hogy mikor is akartam mindezt elmondani…

Most biztosan sokan azt kérdezik, hogy miért nem hagytam ott Andit, ha másfelé kacsintgattam közben: azért, mert szerettem őt, ahogy ma is. Ő a társam, akivel nagyon sok harcunk volt, sok mindenen keresztülmentünk már, és mindig az lett a vége, hogy megoldottuk. Biztos vagyok benne, hogy ezt is megoldottuk volna, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak. Andival terveztem a jövőt, a másik lánnyal meg ugyan testben-lélekben jól együtt voltunk, de se nekem, se neki eszébe nem jutott volna, hogy ebből több legyen - legalábbis akkor ezt beszéltük meg, és én őszintén ebben hittem. Nehéz elmagyarázni, de én tényleg úgy gondoltam, hogy a hűség és a monogámia nem feltétlenül kötelező tartozéka egymásnak. Gyakorlatilag barátként tekintettem a lányra, még akkor is, ha néha kieresztjük a gőzt, megéljük a titkos vágyainkat, megvan a tiltott gyümölcs élvezete, utána mindenki megy a dolgára. Nagyon szerettem volna, ha Andinak is elmondhatom mindezt, utólag tudom, hogy még meg is értette volna - de az, hogy bevallás helyett lebukás lett, keresztülhúzta a számításainkat. Ugye, kedves Gyurcsány Feri, mennyivel másabb lett volna, ha az őszödi beszéd nem csak kiszivárog?

Paradox módon Andival is pont elkezdtünk egy kicsit jobban együtt élni: a KIM-es országjárás során csodálkoztam rá, hogy mennyi szép helyet lehet találni Budapesttől egy-másfél-két órás autóútra. Ezen az őszön kezdtek rendszeressé válni a vidéki hétvégék, ekkor kezdtünk geoládát gyűjteni is - végre volt valami rendszeres közös programunk, ami mindkettőnknek és a kapcsolatunknak is jót tett, bár megoldásra várt még a “szerető-kérdés” amit egyelőre elintéztem annyival, hogy illegalitásba vonultunk: Andi nem tud róla, hogy találkozunk, majd egy alkalmas időpontban az elejétől a végéig elmondom, hogy mi is ez az egész.

Egy váratlan és drasztikus családi tragédia aztán felülírta a nagy őszinteség terveit. Andi számára az édesapja volt a minden, aki mindenben támogatta őt, bármikor számíthatott rá, még a köztünk levő nehéz helyzetben is ő volt az egyetlen támasza. Aztán váratlanul súlyos daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, és ez érthető módon lelkileg a padlóra küldte szegényt. Bár folyamatosan reménykedtünk, hogy felépül, november végén sajnos elveszítettük őt - mindössze négy nappal azután, hogy még közösen ünnepeltük együttlétünk 10 éves évfordulóját, amire azt terveztem korábban, hogy ez lesz a kapcsolatunk új alapokra helyezésének napja (értve ezalatt azt, hogy leülünk, és őszintén átbeszéljük a közös jövőnket. Keresve sem találhattunk volna erre alkalmatlanabb időpontot, le is tettem róla)

Közben a másik lánnyal kezdett kifulladni a kapcsolatunk. Bár korábban úgy volt, hogy nekem Andi az első, és ezt ő elfogadja, de látszólag nehezményezett, hogy egyre inkább Andi mellett állok, és nem csak azért, mert nehéz helyzetben van: tényleg egyre jobb kezdett lenni közöttünk, és azt éreztem, hogy nem is annyira kell mellette más. Ugyan még találkozgattunk (titokban) de Andinak megmondtam, hogy ez már nincs többé - és valószínűleg így is lett volna egy idő után, csak aztán megint kiderült, hogy van (érzékem van hozzá, basszus) és ez megint lerombolta azt, ami szép lassan kezdett újjáépülni. 2010 legvégén ott álltunk a süllyedő hajó tatján a korlátba kapaszkodva, nézve, hogy lassan elnyel minket a mélység, ahonnan vagy a felszínre tudunk úszni, és újrakezdjük, vagy örökre elvesztünk. Amilyen reményekkel kecsegtetett ez az év, olyan borús kilátásokat ígért a következő...

Gyurcsány takarodott - de vajon ez jó nekünk?

Az év első fele belpolitikailag rendkívül mozgalmas időszak volt: közeledett az európai parlamenti választás, ahol végre 2006 ősze után először mutathatja meg a nép, mennyire tele van a töke a szocikkal (leszámítva a tavalyi vizitdíjas kampányt). Ehhez egy tragikus véletlen folytán társult még egy hasonló lehetőség: januárban elhunyt Tasnádi Péter, Pécs akkori MSZP-s polgármestere, aki helyére az akkori legnépszerűbb politikusát, Szili Katalint jelölte a szocialista párt a fideszes Páva Zsolttal szemben. Kemény menetre és nagy erődemonstrációra készült a Fidesz mindkét választásra, így nekünk is akadt dolgunk bőven.

Az én szempontomból fontos momentum, hogy ebben az évben kezdtem el írogatni (blogot) illetve Adobe After Effects-szel ismerkedni/bohóckodni. A tavalyi Best of Adócsökkentés készítésekor már éreztem, hogy bár jó dolog, hogy rutinszerűen meg tudok vágni egy videót, de 2009-ben ez már egy kicsit kevés, a YouTube-on ennél sokkal jobb cuccok vannak, nincs semmi technikai kihívás egy olyan videóban, amit én akkor össze tudtam rakni. Egy csomó komolyabb videóötletem volt ebben az időben, és úgy éreztem, készen állok egy magasabb szintre lépni, elkezdtem hát komolyabb technikákat tanulmányozni. A mai napig használt “Let’s play the NEXT level” szlogen, ami kifejezi az önfejlesztő tanulás és az egyre komolyabb minőség iránti igényemet, pont ezekből az időkből származik.

A greyhound blog amolyan kísérleti homokozóként indult a bestofgyurcsány.hu mellett: az Index 2007-es megújulásakor bevezetett “blogketrec” megjelenése után feltűnt, hogy mindenféle pistikék blogja kerül Index-címlapra olyan vacak írásokkal, amilyet én is kiráznék kisujjból, csak kell bele pár olyan keyword, amire ráugrik a nép: iPhone-fikázás, Gyurcsány-fikázás, jobbik/kurucinfó-fikázás (ez a később részletezett kurucinfó-elhatárolódási master plan során jól jött), cigányok, nácik, zsidók, Bárkinek De Főleg Mindenkinek A Kurva Annyát típusú bejegyzések, stb. Kipróbáltam, hogy menne-e nekem ilyesmi, és ment, pár héttel az indítás után már az “Artisjus, a kurva anyád” című posztomon pörgött a fél magyar net, és utána szinte hetente sikerült címlapra kerülni valamivel - ez meg is hozta a kedvem ahhoz, hogy a mozgóképfarigcsálás mellett az írásbeli véleményalkotást is tovább gyakoroljam.

Valamikor az EP-választás utáni uborkaszezonra terveztem egy igazi harmadik részt a Best of Gyurcsányból, majd a 2010-es választásokra hangolódásként egy Very Best Of összefoglalót a korábbi anyagokból és a még korábbi, VHS kazettákról begyűjtött kijelentésekből, immár radikálisan új vizuális megoldásokat felvonultatva, ráadásul angol nyelven feliratozva a nemzetközi “piacra” célozva is - egyrészt megmutatva a világnak mindazt a belpolitikai káoszt, ami egy CNN-es Gyurcsány-interjú önmagában nem tud érzékeltetni, másrészt (főleg) azért, hogy világhírnévből is kijusson nekem az a bizonyos 15 perc. :)

A nagyszabású terveimet keresztbe húzta az időszak harmadik fontos belpolitikai történése: márciusban lemondott Gyurcsány Ferenc, így okafogyottá vált a dolog, bár az a bizonyos “radikálisan új vizuális megoldásokat felvonultató nagy összefoglaló videó” később mégiscsak elkészült, és baromi nagy siker lett - de mivel ez már 2010-ben történt, erről majd a következő fejezetben.

Közeledett viszont az EP választás, valamint Pécs. Közben jött Bajnai, akit azért utáltam, mert nem igazán volt miért utálni, miközben utálni kellene, ráadásul jó lenne őt is elővenni, mert hát mégiscsak egy komcsi, ellenség, akkor is, ha semmi bűnt nem tudunk rábizonyítani - elég nagy bűn az, hogy nem velünk van.

Gery Greyhound, Gyürk András “szürke kutyusa” :)

Az EP-választási kampányt egy fiatal és rendkívül szimpatikus srác, Gyürk András EP-képviselő vezette, akit korábban ugyan nem ismertem, de megismerkedésünkkor rendkívül jó benyomást tett rám, már csak azért is, mert hozzám és T-hez hasonlóan nagy fantáziát látott az internetes vírusvideókban is. Mindenképp szeretett volna a hivatalos kampány mellett “valami Gery Greyhound-osat” is, csak annyi volt ezzel a bökkenő, hogy a Fidesz felsőbb szintjein egyesek fejében állítólag én egy ilyen jobbik-kurucinfó közeli vállalhatatlan alakként vagyok elkönyvelve kb Tomcat mellett, aki bármilyen fasza videót csinál, az hivatalosan semmiképp nem férhet össze a Fidesz kommunikációjával, és már a tavalyi népszavazásra készült bestofgyurcsányos videó is elég necces volt - ott az volt a szerencse, hogy az a népszavazás sima ügy volt, itt viszont most nagy a kockázat, ami nem megengedhető. Az EP-t és Pécset nyerni kell. Meg egyébként sincs már Gyurcsány, minek egy újabb best of gyurcsány.

Végül brilliáns terv született arra, hogy a sokak által vélt “kurucinfó-közeliségemet” levetkőzzem, egyúttal egy kicsit szoktassuk a közvéleményt a Greyhound-Fidesz együttműködésekhez (mert sokáig már úgyse lehet titkolni, és ha a 2010-es kampány közepén derül ki, hogy egy “szélsőjobbos blogger” erősíti a Fidesz kampánycsapatát, az nagyobb gáz, úgyhogy ideje elkezdeni foglalkozni a kérdéssel) és ha ez összejön, az a Fidesznek is egy jól kommunikálható plusz pont, hogy egy blogger készít olcsón videót, nem pedig egy profi ügynökség milliókért, meg persze számomra is előnyös, hogy végre nem én leszek a Tomcat 2 a közvélemény szemében (frissítés: két héttel azután, hogy e sorokat leírtam, 2016. május 14-én mint “Tomcat csicskája” jellemzett valaki a Tumblr-en. Félelmetes, mennyire könnyen elterjedhet bárkiről egy alapvetően téves állítás, és milyen nehéz azt kitörölni a köztudatból)

Nagy szerencsémre a Kurucinfó maximális partner volt a master plan kivitelezésében - bár ők akkor nem is sejtették, hogy épp egy master plan kivitelezését segítik: amikor vezető cikkben küldtek el engem a cionista-zsideszes kurva anyámba, azzal hatalmas szívességet tettek nekem, és mindez 100%-ban az én terveim szerint történt :)

(Megjegyzem: a Fideszben a legtöbben lelkesen olvasták a Kurucinfót, 2006 után valahogy ez teljesen általános dolognak számított, csak nagy dobra verni nem illett. Én már akkoriban sem voltam annyira oda az oldal stílusáért, de a lájk gomb és YouTube-subscriptions előtti internetes középkorban egy ottani megjelenéssel lehetett igazán sok kattintást bezsebelni, még az indexes blogketrecnél is jobban megdobta egy új videóm kezdeti nézettségét a főoldalas Kuruc cikk, ezért nyilván igyekeztem kihasználni a lehetőséget, és minden videómat elküldtem nekik “adjon isten/szebb jövőt” köszönéssel, ahogy kell, hogy a kedvükben járjak. És igen, valamikor régebben gratuláltam is nekik a cionista lobbi feletti győzelmükhöz, anélkül, hogy bármit is tudnék arról, hogy az mi a faszt is jelent tulajdonképpen. :)

De térjünk csak vissza az EP-kampányra: Gyurcsány távozása után a legnagyobb kérdés az volt, hogy a mindenki által ismert Best of Gyurcsány helyett milyen anyaggal készüljünk a választásra. Gyürk András alternatív ötlete nem volt túl bonyolult, a brief kb annyiból állt, hogy az új miniszterelnök, Bajnai = Gyurcsány, ő is csak egy ugyanolyan komcsi, és a komcsik köztudottan lopnak, off-shore cégeket meg egyéb szörnyűségeket csinálnak, mossuk egybe őket, hogy az átlagproli is megértse: semmi nem fog változni Bajnaival, csak ha a Fidesz elkergeti a komcsikat a faszba. Széljegyzet 2016 májusából: hogy ennek mi köze az európai parlamenti választáshoz, azt már 2009-ben sem értettem... :)

Megkérdezte tőlem, tudok-e olyan arc-átváltozós videót csinálni, mint Michael Jackson valamelyik klipjének végén: szép lassan átváltozik Gyurcsány Bajnaivá úgy, hogy észre se veszed. Az én sztenderd válaszom az ilyen “meg tudod-e csinálni” kérdésekre az, hogy fogalmam sincs, de adj egy napot, nekiülök, kiguglizom, megpróbálom, és szerintem talán igen :) Aztán pár nap után a válasz általában az, hogy meg tudom, de ezt természetesen nem így közlöm, hanem megcsinálva egy demót, ebben a konkrét ügyben például ezt:

Andrást meggyőzte az anyag, kezdhettük csiszolni, közben a master plan első lépéseként kitettem a blogomra.

A terv az volt, hogy álnéven felháborodott olvasói levelet küldök a Kurucinfónak, hogy a Fidesz (bocs: Zsidesz, az izraeli Likud testvérpártja - ahogy ők mondják) ellopta Gery Greyhound videóját, utána a saját blogomon látványosan lebaszom őket, amiért ezt így a megkérdezésem nélkül lehozták. Hogy miből gondoltam, hogy a megkérdezésem nélkül le fogják hozni? Nem tudom már, valahogy éreztem, hogy így működnek :) Természetesen bejött a dolog, még csak nem is kellett rá sokat várni.

A direkt kurucinfó-kompatibilisre fogalmazott olvasói levél a mai napig megvan, lehet gyönyörködni benne, hogy mi alapján lesz valami hír a Kurucon:

Ezután jött a saját blogbejegyzés:

A bejegyzés egy kicsit túl is teljesítette a tervet: ahogy reméltem (mondhatnám, hogy természetesen) ez is kikerült az index címlapjára, így végre nem csak a Fideszen belül sikerült látványosan elhatárolódnom a Kuructól, de az engem valamiért Tomcat mellett a “nemzeti radikálisok” között számon tartó indexfórumos trollok is leszállhattak rólam. (Tomcatről már írtam azt hiszem 2 fejezettel korábban, sokmindennel nem értettem vele egyet, de az ezidőtájt dédelgetett Tolvajkergetők projektjében kis híján részt vettem én is, mint videós. Végül a Fidesz miatt összeférhetetlennek gondoltam a személyemet Tomcat-ékkel, és nem vállaltam el, bármennyire is tetszett a dolog. Még szerencse, hogy így alakult, mert ki tudja, mibe keveredhettem volna...)

Miután lecsengett Pécs, majd az EP-választási kampány, jött a nyári uborkaszezon, de ezúttal nem telt tétlenséggel: el kellett ugyanis kezdeni a készülődést 2010-re. A Fidesz a legfontosabb dolognak természetesen a mozgósítást tartotta, és a pozitív pécsi tapasztalatok alapján szervezte a gépezetet - ehhez kellett az a bizonyos “kubatov listás videó”-ként elhíresült anyag. Péccsel kapcsolatban nekem sok egyéb dolgom volt, ezért is nem írtam eddig róla, csak ezen anyag vágását bízták rám, ezt a történetet pedig már mindenki ismeri.

Talán csak egyetlen kérdés maradt nyitott, amit néha még ma is megkapok, így röviden utoljára arról, mit gondoltam az egész módszerről az adott helyzetben, miért nem raktam ki hamarabb a videót, ha közelről láttam a disznóságot. Egyrészt komolyan hittem benne, hogy a Fidesz mindent másként és jobban fog csinálni, a választás megnyeréséért ezért minden eszközt be kell vetni. Másrészt meg voltam győződve róla (lehetett is olvasni ilyen híreket korábban) hogy a szocik pontosan ugyanezt csinálják Ron Werber izraeli kampányguru vezetésével, és kár lenne emiatt elbukni a kétharmadhoz segítő néhány mandátumot.

Egyébként is: a kubatov-listánál egy sokkal fontosabb dolog kötötte le a figyelmemet azon a nyáron, ez pedig a Very Best of Gyurcsány helyett 2010 elején megjelentetni szándékozott következő nagy durranás, amin közösen törtük a fejünket. Mindenképp valami átfogó, a teljes Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai időszakot felölelő projektet szerettünk volna, de a tévéadások rendszeres archiválása nagyjából pont 2005-6 környékén “jött divatba” és így korábbi anyagokat nehezen, rossz minőségben (VHS kazetta) vagy egyáltalán nem tudtunk volna beszerezni, így ez a “best of” típusú videó kiesett. Folyamatosan lehetett viszont olvasni statisztikai adatokat korábbi évekről is, nyugaton pedig nagyon kezdtek menni az animált infografika-videók, és úgy éreztem, tudok már annyit az After Effects-ről, hogy bele merjek vágni egy olyasmibe, mint a http://crisisofcredit.com/ oldalon látható 2009-es videó - ezzel egyúttal rengeteget tanulnék, ami később még jól jöhet.

És bumm, így lett a…

Na, ez azért koránt sem volt ilyen egyszerű :) Az első buktató a Dogbyte csapatán belül jelentkezett: miután T-vel kiötlöttük a “beszéljenek a számok” videó alapötletét, eltérő módon gondolkodtunk a konkrét vizuális koncepcióról. Én mindenképp az imént linkelt videóhoz hasonlót terveztem, ő viszont inkább forgatott anyagokat kombinált volna valamilyen módon kreatív grafikákkal. Miután sehogy sem akart összeállni a dolog, második verzióként felmerült hollywood-i filmjelenetek használata, de valahogy ebből sem tudtuk kihozni azt, amit akartunk. Volt még egy harmadik ötlet, már nem is emlékszem, hogy az mi lett volna, csak azt tudom, hogy végül hogy statfilm (ez volt a munkacím) V4 mappában kezdődött a konkrét anyaggyűjtés és a munka 2010 januárjában a negyedik verzióként választott grafikai megoldással, ami a legközelebb állt ahhoz, amit én szerettem volna eredetileg is :)

A másik, nagyobb probléma a Fidesszel volt. Az eddigiek tükrében talán mindenki számára világossá vált, hogy “A mi éveink” egy 100%-ban Fideszes megrendelésre készült kampányfilm... Ezt viszont konkrétan cáfolom még ma is, amikor semmi okom nem lenne eltitkolni, sőt: ha a Fidesz rendelte/fizette volna, ez a bekezdés szólna arról, hogy bevallom. Ezzel szemben az igazság az, hogy amikor T prezentálta az ötletet egy kampányértekezleten, a párt felsőbb szintjén egyáltalán nem láttak benne fantáziát, mondván: ki a fene nézne végig egy videót, amiben 10 percig KSH statisztikák vannak - így se pénzügyi, se technikai vagy bármilyen egyéb típusú támogatásra nem számíthattunk fentről. Az, hogy ez a videó elkészülhetett, kizárólag a Dogbyte csapat kitartásának, lelkesedésének és bizonyítási vágyának köszönhető: megfogadtuk, hogy megcsináljuk saját szakállunkra, a napi szerkesztőségi munka mellett két sajttáj közötti üresjáratban, illetve a nap végén otthon elalvás előtt/helyett.

A konkrét szikráig karácsonyig kellett várni, előtte még ősszel volt az a bizonyos Budapest Pride, aminek a későbbiekben még lesz jelentősége - a köztes időszakban a statisztikák gyűjtése és a tartalmi vázlat felállítása volt a feladat. Volt időm kísérletezgetni új videós technikákkal, néhány kísérleti demót ki is raktam akkoriban, persze a legnagyobb titoktartás mellett azzal kapcsolatban, hogy mi is készül.

Egyébként ez a kísérletezős időszak az, ami miatt a mai napig hálával tartozom - ha nem is a Fidesznek, de T-nek és csapatának mindenképp. 2009 őszén minden korábbinál nagyobb ütemben fejlődtem, mivel napi nettó 3-4 órám volt csak erre. Motivált a remény, hogy a kormányváltás után a Fidesz nagy hasznomat veszi majd a megszerzett képességekkel, igyekeztem tehát minden időt kihasználni.

Operation Feripoint: Dogbyte Rising

Persze azért a napi feladatok mellett sok órányi tömény After Effects rendesen le tudja szívni az ember agyát a nap végére, úgyhogy nem ebből állt az élet, kellett néha egy kis kikapcsolódás is. Heti 1-2 alkalommal ott maradtunk munkaidő után spontán házi LAN-partikra, hogy a benti gépeken úgy-ahogy eldöcögő páréves FPS játékokkal gyilkoljuk egymást. Nem is gondoltuk volna, hogy ez a kedvelt elfoglaltságunk fogja meghozni a várt áttörést az év végére kissé csökkenő lelkesedéssel készülő statfilm-projekttel kapcsolatban…

A téli szünetben (Orbán Viktor karácsonyi üdvözletétől kb január közepéig csak hírügyelet van egy ilyen szerkesztőségben, mivel se sajttáj, se semmi) keresgéltem valami új és menő lődözős játékot, amit az otthoni, jellemzően erősebb gépeinken tudnánk neten keresztül játszani. Sok egyéb mellett így akadtam rá az akkor megjelenő Operation Flashpoint 2: Dragon Rising című taktikai FPS-re, ami azonnal levett a lábamról, méghozzá úgy, hogy a “new game” menüig azóta sem jutottam el: MERT AZ AZ INTRÓ BASSZUS!!!!!!44négy - az az intró nagyon ott volt.

Inspirációgyűjtésként After Effects-szel készült motion graphics videókon éltem már jó ideje, sok szép munkát láttam, ami megihletett, de ezt, ilyet azonnal akartam. El is küldtem a szerkesztői levlistára, mit szól hozzá T és a többiek, de már meg sem vártam a szokásos “meg tudod csinálni?” kérdést, rögtön elkezdtem, mert ha nem a statfilmet csináljuk meg ezzel a technikával, akkor majd én a választások után valami mást. Akartam, bele voltam buzulva teljesen.

A kezdetleges demóm felrobbantotta a bombát: végre kitört a csapat az alkotói válságból, nagy egyetértésben megállapodtunk benne, hogy ez lesz, és kész. Nem várunk január közepéig, majd megkapjuk a választás után azt a 10 napot, harmadikán délelőtt 10-kor mindenkinek kötelező jelleggel ott a helye a szerkesztőségben, és belecsapunk a lecsóba, de úgy rendesen.

Új reményekkel, rendíthetetlen lelkesedéssel és csillogó szemekkel néztem a 2010-es év elébe - a várható siker okozta örömöt még az egyébként a háttérben szép csendben döglődő házasságom sem tudta beárnyékolni. A magánéletemről nem nagyon olvashattál edddig a 2005-ös válságot leszámítva, és nem is akarok többet írni róla, mint ami feltétlenül szükséges - 2010-ben viszont fontos jelentősége lesz az otthon történteknek is.

Igen, igen-igen

2007 könnyed bemelegítés volt a következő két évhez képest. Félúton Gyurcsányék újrázása és a 2010-es választások között lassacskán eljött az ideje, hogy magasabb fokozatra kapcsoljon a ballibsik eltakarítását célként kitűző gépezet.

2008-ban komoly fejlődésen ment át a stábunk: új emberek, komolyabb technika, jobb gépek és full HD kamerák kerültek hozzánk, és a bőven kinőtt fehér házi két kis szobánk helyett egy nagy, szellős, igazi szerkesztőségnek kinéző új főhadiszállást kaptunk a Makovecz-tervezte szentkirályi utcai Fidesz-székházban. A költözés után nem sokkal itt találkoztam először személyesen Orbán Viktorral, ami nagy hatással volt rám: élőben ugyanis egy teljesen más ember benyomását kelti, mint amilyennek a videókon megismertem. Nyitott, érdeklődő, közvetlen és teljesen laza volt még velünk is, pedig mi a Fidesz hierarchiáján belül nem álltunk túl magasan. Hozzám külön odajött, bizonyára kiszúrta a vadiúj, hátulról is brutálisan kinéző 28’’ monitort, ami még nekem, a számítástechnikában otthonosan mozgó fiatalnak is hatalmas volt az akkori viszonyok között az otthoni 19’’ TFT-hez képest is, a fehérházi 15-ös CRT(!) után meg aztán pláne, Viktor szerintem életében először látott ekkora monstrumot. Mondjuk én se sokkal korábban. :) Érdeklődve nézte, min ügyködöm épp: a vizitdíj-tandíj elleni népszavazásra készülő “Best of Nem lesz fizetős” című új Best of Gyurcsány epizódon ügyködtem, meg is mutattam belőle egy részt, majd megveregette a vállam. “Kiváló munka, csak így tovább” - mondta, és én ott abban a pillanatban alig tudtam szóhoz jutni, addigi karrierem fénypontja volt ez a nap.

A Best of Nem lesz fizetős az első és máig egyetlen olyan Greyhound-videó, ami konkrét kérésre és megadott témában készült nemhivatalos, de mégiscsak tudatosan a kampányhoz tervezett anyagként (a 2009-es “Gyurcsány álarca” egy kicsit más történet, a mi éveink meg nagyon más - ezekről természetesen szó esik majd a következő két fejezetben). Még egy rakás VHS kazettát is kaptam hozzá valami külsős médiafigyelő csapattól, amiken az internetes archiválás elterjedése előtti időkből voltak kiváló TV-felvételek. Egyébként pont a Best of Nem lesz fizetős lett a sorozat legnézettebb epizódja, ami az akkor startoló magyar YouTube-ban és/vagy a Google-ban jó ideig jelen levő hibának(?) köszönhető: ha 2008. közepéig beírtad a “youtube” kulcsszót a magyar Google keresőbe, akkor nem a YouTube kezdőoldala, hanem az én videóm volt az első találat, ami abszolút rekord, csaknem 3 milliós nézettséget generált. Gondolta volna bárki, hogy valaki a YouTube-ra rákeres a Google-ban ahelyett, hogy beírná a youtube.hu URL-t a címsorba? Én se. :) Persze enélkül is biztos meglett volna a népszavazással feltüzelt általános közhangulat miatt úgy másfél-kétmillió néző, de azért jólesett egy kicsit nagyobb eredményt láttatni fent, mint amit a videó önmagában hozott. Azt gondoltam ugyanis, hogy ez a videó már egyfajta próbája annak, hogy működik-e a Greyhound-videó egy kampányban. Működött, már csak egy apró probléma volt hátra: a még mindig sokak által vélt kurucinfóval való összefonódásom, amivel az előző fejezetet is zártam.

Ebben az évben lett mániám a közterületi timelapse-videók készítése, amik e sorok publikálásával szinte egyidőben, 2016 májusában megjelenő Kalef365 korai hírnökei voltak, és természetesen folytattam az egyre kevésbé izgalmas utcai megmozdulásokról való összefoglaló, kommentár nélküli videók készítését. Hogy egy kis színt vigyek beléjük, elkezdtem egy új formátummal kísérletezgetni, amit ma vlognak neveznénk: én is megjelenek a videón képpel-hanggal, beszélek a kamerába és kérdezek az esemény résztvevőitől. Az első ilyen próbálkozásom 2008. nyarán a Budapest Pride-on (vagy ahogy akkor hívtuk: a buziparádén) készült, és utólag nem vagyok büszke rá, mert a 2016-os MTVA is megirigyelhetné a jobboldali hírhamisítás tökéletes iskolapéldáját: a többezer résztvevőből kettő darab bolond kiragadásával sikerült egy olyan anyagot összerakni, ami azt próbálja sugallni, hogy a Pride ilyen undorító buziskodás, amit egy normális meleg is elítél. A sors különös iróniája, hogy egy évvel később ugyanez a rendezvény indította el bennem azt a folyamatot, aminek végén rájöttem: nem feltétlenül van nekem túl sok közöm a jobboldali gondolkodáshoz, a konzervativizmushoz meg semmi. Mivel életem ezen részét a 2009-es “melegfelvonulás, hideg fejjel” című, 2015-ben nagyobb terjedelemben továbbgondolt blogbejegyzéseimben már hosszasan taglaltam, így itt nem térek ki rá külön, viszont mivel hozzátartozik a teljes képhez, ajánlanám figyelmedbe őket. Ha már eddig elolvastad ezt az írásomat, ehhez képest az már nem olyan nagyon sok. :)

A 2008-as év végén még önszorgalomból készült egy szintén saját ötleten alapuló tematikus Best of Gyurcsány epizód az adócsökkentésről, majd lassacskán kezdtünk készülődni a 2009-es EP-választási kampányra. Akkor még nem tudtuk, hogy ezen kívül még két nagy horderejű belpolitikai esemény fogja felkavarni az állóvizet, mindez néhány hónap leforgása alatt...

Második fejezet (2007)

Aranykor (a Második Korszak) hajnalán

Az előző bejegyzésben az 500 Ft-os büntetés alapján talán azt gondolhatod, hogy az autómosóban a főnök egy igazi rabszolgahajcsár volt, és tényleg: újév alkalmából annyi engedményt kaptunk, hogy 31-én este 2 órával hamarabb hazamehettünk, elsején pedig ugyanennyivel később kezdhettünk. A Nagy Változások Évét köszöntő féktelen parti után (megadtuk a módját, na) másnap képzelheted, milyen állapotban jelentem meg reggel. :)

A vidéki “bölcsesség” úgy tartja, hogy amit az év első napján teszel, az egész évedet végigkíséri. Nagy szarban lettem volna, ha egész évben másnaposan, érdemi munkavégzésre alkalmatlanul fetrengek az autómosó öltözőjében… :) Ráadásul állítólag mosni sem szabad újév napján, gondolom autót sem, úgyhogy duplán nagy szarban lettem volna. Sosem fogom megérteni, hogy ezeket a népi babonás hülyeségeket ki és miért terjeszti.

Február közepéig az egyre fogyatkozó reménykedéssel teltek ugyanolyan napjaim, mint egy évvel korábban. Februárban már-már felmerült bennem, hogy talán a jósnőnek volt igaza, és nem fog történni semmi, de aztán február utolsó péntekjén váratlanul írt M az iwiwen, hogy március elsejével kezdhetek, ami a következő csütörtöki nap, de ha gondolom, már hétfőtől benézhetek megismerni a csapatot.

“Á, nem megyek, szegény autómosós főnökömmel nem basznék ki úgy, hogy pénteken bejelentem: hétfőtől nem vagyok” - said no one ever.

*kárörvendő vigyor* :D :D :D

Vackor az első B-ben

A mai napig kristálytisztán emlékszem arra a hétfői napra.

Csodálatos tavaszi reggelre ébredtem, mint ha még a nap is máshogy sütött volna, mint máskor. Nem is tudom, melyik volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy most itt valami olyasfajta változás zajlik, amit felfoghatatlanul hosszú ideje várok. Volt bennem némi stressz az egész miatt, hogy mi vár rám, hogyan fogok helyt állni, de azt tudtam, hogy bármi lesz, az más és jobb lesz, mint addig bármi.

Mivel az autómosóba reggel fél 7-re jártam és este 9 után indultam haza, a világos napsütésben való metróhoz sétálás már eleve egy sokkhatás volt. Maga a sétálás is, hogy nem kell rohanni, már nem kerül 500 Forintba. Aztán az arcok a metrón, mint ha egy egész más vonalon járnék: gyerekek, fiatalok, jól öltözött középkorúak laptoptáskával, nem azok a fásult hajnali melósok. Ja, és ellenőr, hoppá, hajnalról/késő estéről ő eddig ismeretlen volt számomra, most már bérletet kell venni.

Aztán leszállni a Nyugatinál, és megpróbálni felfogni, hogy az a metrószerelvény most szépen becsukja az ajtót, és nélkülem robog tovább Kőbánya felé, én meg a felszínen folytatom tovább az utat a Margit híd pesti hídfőjénél levő “fehér ház”-nak becézett Képviselői Irodaházba.

Odaérve kicsit úgy éreztem magam, mint az első nap az iskolában (ahol a többiek már a második-harmadik-sokadik osztályt járják) és kicsit meg is voltam szeppenve, nehéz volt az elején. Nem ahhoz voltam szokva, hogy értelmes, fiatal, hozzám hasonló érdeklődésű emberek kérdezgetnek az egyébként dögunalmas múltamról, amiről itt is csak a kontraszt érzékeltetése miatt írtam hosszasan, mert amúgy egy szóval leírható: szar, kicsit bővebben: nagyon szar. Szerencsére közös pontként ott volt a Gyurcsány iránt érzett ellenszenv és a tettrekészség az ország jobbá tétele érdekében, szóval idővel sikerült összerázódni, és elkezdődhetett a közös munka.

Az eddigi sokkhatások után a legnagyobb következett, amikor megtudtam, pontosan mi is lesz majd a feladatom: a napi videós rutinmunka mellett (sajtótájékoztatók, és ha majd hamarosan lesz pénze a szerkesztőségnek egy egyszerű kamerára, akkor külső helyszíneken zajló események rögzítése videón, a videók feldolgozása, és feltöltése a honlap videóarchívumába) az időm másik felében Gery Greyhound típusú kreatív anyagok készítése, amikhez szabad kezet kapok.

Gery Greyhound eladta a lelkét? :(

Joggal felmerülő kérdés: a Best of Gyurcsány sorozat a 2007 őszén megjelent második résztől kezdve vállaltan Fideszes megrendelésre készült propagandaanyag?

Mondhatjuk így is, de a valóság ennél kicsit árnyaltabb - mint mindig.

A Best of Gyurcsány 2. a Fidesz nélkül is ugyanúgy elkészült volna, legfeljebb kicsit később, ahogy az autómosó mellett időm van rá. A videó tartalmába senki nem szólt bele, legfeljebb tanácsokkal segítettek, amikor elakadtam, illetve a régebbi felvételek felkutatása is könnyebb volt úgy, hogy többen is körül tudtak nézni. A forgatókönyv 100 százalékban Greyhound-munka, a videóhoz írt zene saját fakultatív ötlet volt, ami otthon, munkaidőn kívül, valódi családi összefogás segítségével jött létre, illetve páran az Index fórumon besegítettek a dalszövegbe. A zenei alapot pedig én barkácsoltam össze FL stúdióval (mégsem voltak hiábavalóak a 0. fejezetben említett zenei próbálkozásaim - bár megjegyzem, azóta nem is csináltam ilyet, mivel 2007-8 környékén átélt dolgok hatására már inkább a nemzeti rock, majd a punk-rock felé fordult a zenei érdeklődésem, ahhoz meg legalább gitározni kellett volna megtanulnom. A mai napig ott van a bakancslistámon a dolog, egyszer majd rászánom magam...)

A koncepció egyébként az volt, hogy a közvélemény felé megtartom a független civil imázst, ami a Best of Gyurcsányt sikeressé tette: “Ezt látja az átlag adófizető abból, amit ma a politikusok mondanak, illetve tesznek”. Hazugság lenne? Végülis Gyurcsányt a Fidesz előtt is utáltam, egyébként sem volt titok, hogy a Fideszre szavaztam, és örültem volna, ha akár a videóm hatására buknak egy kicsit nagyobbat a komcsik, de már csak az első rész váratlan népszerűsége miatt is akartam másodikat, már 2006 őszén is. A Fidesz nem keveset tett hozzá azzal, hogy heti átlag néhány óra helyett napi átlag néhány órám lett rá, a vége felé pedig, a nyári uborkaszezonban szinte semmi más dolgom nem volt, de összességében ugyanúgy a saját koncepcióm alapján készült, mint az első. Csak ez már jobban sikerült, és az őszödi beszéd kiszivárgásának első évfordulóján nagyot ütött.

Ezen a nyáron lett kameránk is (egy mai szemmel nevetséges minőséget produkáló Mini DV formátumú turistakamera mikrofonnal, de akkoriban ez nagy csoda volt számunkra) és helyszíni anyagokat is készíthettünk külső helyszíneken. Én mindenképp szerettem volna riporterként valami indexvideó-szerű dolgot, ami szintén ezekben az időkben indult, csak nem tudtuk mindezt a fidesz.hu profiljába illeszteni, úgyhogy maradt az, hogy hobbiból néha hazavittem a kamerát, kijártam utcai eseményekre, tüntetésekre forgatni, hogy két Best of Gyurcsány között is legyen a bestofgyurcsány.hu-n valami mozgóképes tartalom. 2006 ősze óta bántam, hogy kimaradtam a nagy eseményekből, így amikor csak tehettem, próbáltam bepótolni, és néha sikerült is 1-2 komolyabb pillanatot megörökíteni a tömegoszlatásba torkolló eseményeken.

Talán itt alakult ki velem kapcsolatban az a közkeletű tévhit, hogy nekem valami közöm lenne szélsőjobbos körökhöz, mint például a Tomcat-féle Bombagyár, a kuruc.info, vagy épp a Magyar Gárda. Tény, hogy az akkor divatos szélsőjobbos (úgy hívtuk: hazafias) eszmék és a “hazafias” rockzene megérintettek engem is, és bár nem értettem mindenben egyet ezekkel az emberekkel, de az, hogy utálják Gyurcsányékat, és ennek erőteljesebben hangot adnak, mint a kissé puhány Fideszesek (akik előbb-utóbb megunják, hazamennek) egy kicsit vonzóvá tette számomra ezt a szubkultúrát. Tomcat-tel is szimpatizáltam a zsidózását leszámítva, és tudtam, hogy a Bombagyárat meg a kurucinfót sokan olvassák (a Fideszben is) így rendszeresen elküldtem nekik a friss videóimat, amiket ki is raktak elég jó helyekre, viszonylag hamar több tízezerig pörgetve a nézettségszámlálót.

Persze egy idő után mind a Fidesznek, mind nekem kínossá kezdtek válni ezek a körök. Egyre komolyabb veszélyt jelentett, hogy egy “ballibsi” újságíró kiszúrja, amint a “szélsőséges megmozdulásokról ismert” alak (én) állandó belépőkártyával lép be a Fehér Ház főbejáratán, úgyhogy idővel erre majd ki kell találni valamit - de erre 2009-ig kellett várni, az EP választás előtt sikerült is, de erről majd a 2009-es fejezetben.

Az örök kérdés egyébként, hogy ha nincs a Fidesz, elképzelhető-e, hogy a szélsőjobb felé sodródok. Szerintem huszonéves, kifejlődőben levő és néhány ütős érvvel könnyen alakítható világképpel rendelkező fiatalként ha 2006 után ott találom meg a saját közegemet, ez simán benne van a pakliban. Aztán persze az is, hogy 2008-ban ugyanúgy elindul bennem valami, aminek a vége az lesz, hogy kiábrándulok az egészből. Meg aztán túl sok ütős érvet nem hallottam például arra, hogy a zsidókat miért kéne utálnom, amikor egyet sem ismerek - így nem is volt miért utálnom őket, és más szélsőséges gondolatok mögül is hiányoltam a tartalmat, érveket. Ezzel pedig el is érkeztünk az egész irományom egyik legfontosabb gondolatmenetéhez, ami viszont csak 2015 környékére kristályosodik ki bennem, és 2016 elejére lesz belőle egy kerek egész, jól körülírható világszemlélet gránit szilárdságú alapja, de 2016-ig még 9 év van hátra, úgyhogy ezekről bővebben majd később. 2007 végén még a csírája sincs meg az egésznek, egyelőre boldog vagyok, hogy ezt az évet végre nem egy autómosóban, benzinkúton vagy gyári munkásként zárom.

Winter is Coming / Nem kell félni, nem fog fájni

Emlékszel még, hol voltál 10 éve, 2006. május 26-án, amikor Gyurcsány Ferenc elmondta azt a bizonyos hírhedt beszédét? Nekem nem nehéz visszaemlékeznem rá, hiszen minden napom pontosan ugyanúgy telik, elég mély nyomot hagyott bennem ez az időszak. A keményen dolgozó kisember minden napja pontosan egyformán fárasztó, reménytelen és kilátástalan mókuskerék, és nem volt eu másképp 2006. május 26-án sem. Menetrend szerint hajnal 5-től este 10-ig: fél óra öltözés-kávé- futásmetróhoz, fél óra szendergés, míg a város túlsó felére ér a jó öreg szovjet hernyó, 6:30-kor munkakészen a kőér utcai kézi autómosóban.

A 6:30 a tízparancsolat, a szentírás, a világmindenség: a mosó ugyan 7-kor nyit, de ha nem vagy ott fél órával előtte, az mínusz 500 Forint az aznapi béredből. Ha az orrod előtt baszta rád az ajtót a metró, 10 percet késel, mínusz 500 Forint, ha a kialvatlanság miatt átalszod a határ utat, és a KöKi végállomás utáni fordulóban ébreszt a vezető, mínusz 500 Forint. Mert ugyan csak 10 perc a nyitás előtti előkészület (vödrök kipakolása, vízzel és vegyszerrel való megtöltése, szivacsok és más kellékek elővétele a raktárból) de ha megtehetjük, hogy ezzel szopassuk a dolgozót, akkor miért is ne tegyük meg… A dolgozó úgyis lenyeli, a pesti underclassnak nem igazán van más választása: pitizik, nyel, és örül, hogy munkája van, ahol viszonylag jól megfizetik. Egy magamfajta, a munkanélküliség és az alapvetően élhetetlen kisvárosi nihil elől a Nagy Budapestre menekült huszonéves fiatal (2016-ban úgy hívnánk: gazdasági bevándorló) igazából annak is örül, hogy egyáltalán van munkája, főleg olyan, ahol még fizetnek is. 140 000 Ft feketén, zsebbe nagy pénz, sok békát megéri lenyelni érte - a hatvani évekhez képest jelentős életszínvonalbeli ugrás ez. Ekkora pénzből már szabadnapján bármikor megengedheti magának, hogy a BKV-n bliccelve olyan egzotikus helyekre is eljusson, mint a Hősök tere, a Margit-sziget vagy a budai vár, és jobb napokon még a New Life Fund elnevezésű piros borítékba is jut egy kétezres, amiből egyszer majd repülőjegy és vízum lesz valami távoli helyre, ahol élni is lehet, nem csak túlélni. Feltéve, ha nem romlik el közben a hűtő, a mosógép, vagy a kombicirkó, mert akkor annyival távolabb kerül az új élet reménye. Egy mosógép 2 év, egy hűtő 3, a kombicirkó… Nem, az nem romolhat el, mert akkor mindennek vége, 5 évet már nem bírok ki.

14 óra munka után, este 9-kor zárás, 10 perc pakolás, 10 perc bandukolás a határ útig, sör a kisboltban. A metróig csövesek a határ úti metróaluljáróban, én meg magamban: “basszátok meg, a mosóban kevés a létszám, ti meg egész nap itt lébecoltok és ugyanazt a sört isszátok, mint én - persze, majd pont neked van egy százasom, na takarodj.” Azért én is belátom, hogy az ember életében elég durva mélypontot jelez az, hogy bármilyen szinten irigyelni kezdi a saját vizeletükben fetrengő hajléktalanokat. Egyébként tényleg kevés a létszám: hat ember munkáját sokszor 5, néha 4 végzi el. Kevesen bírják ezt hoszútávon, nagy a fluktuáció, a kezdők tök bénák, és a bénaságukért a főnök a műszakvezetőt bassza le, vagyis engem. A mosóban töltött másfél évemmel én ugyanis veteránnak számítok, ami azért előnyös, mert fél éve műszakvezetőként kapok plusz kétezret per műszak (ebből lett a New Life Fund) cserébe rajtam csattan minden.

21:30-kor ugyanaz a szovjet hernyó reggelről, ugyanazokkal a fásult, elkeseredett és kilátástalan arcokkal, a Sorstársakkal. Este tíz, otthonédes Angyalföldön, vizes göncöktől és gumicsizmától megszabadulás, kedvesnek puszi, “ma is jó húzós szar nap volt de legalább jó pénz, 2000 Forint mehet a piros borítékba” megbeszélése, fakultatív programként vacsora és/vagy fürdés - merthát azért olyan nagy luxust mégse engedjen meg az ember, hogy mindkettőre időt pazarol, hiszen nincs karácsony, holnap reggel viszont ugyanúgy el kell érni legkésőbb az 5:45-ös metrót, mert mínusz 500 Forint, ha nem sikerül. Az az 500-as meg nagyon kell az egyre sürgetőbb Új Élet Projektre, mert 2005-6 tele brutál hideg volt, még egy olyat biztosan nem bírok ki. 14 óra munka után vizes cuccban -15 fokban az a 10 perc bandukolás a határ úti metróig felér egy szibériai munkatáborral.

Ez tehát egy átlagos munkás átlagos napja 2006-ban: egy reménytelen mókuskerék, és álmodozás egy reményteljes új életről. Az új élet reménye pedig 2006. tavaszán Balatonőszödön virradt fel, de hogy ez számomra is világossá váljon, ahhoz még egy kicsit várni kell…

Nem kell félni, nem fog fájni

Az 2015-ös “Melegfelvonulás, hideg fejjel” című bejegyzésemben már említettem, hogy ezekben az időkben mennyire nem érdekelt a politika - most már talán érthető is, hogy miért: egyszerűen nem volt időm ilyesmire a saját mókuskerekem mellett. A politikusok úgyis csak lopnak, csalnak, hazudnak, fölösleges velük foglalkozni. Szavazni természetesen elmentem 2006-ban, és természetesen a Fideszre, mert úgy illik. A “kommunizmusról” ugyanis sok történetet hallottam családtagoktól, és természetesnek vettem, hogy a komcsikra nem szabad szavazni. Aztán persze nyertek a “komcsik” 2006-ban is, de most sem dőlt össze a világ.

Na, de itt ez a Gyurcsány. Gyurcsány valahogy más, ez már olyan pofátlanul hazudik, hogy az én ingerküszöbömet is elérte. Nem sokkal a választások után hangzott el az azóta szállóigévé vált “nem kell félni, nem fog fájni” mondat, amivel bejelentette a Gyurcsány-csomagot. Megszorítás, adóemelés, és ami a legfájóbb: tandíj (akkoriban még volt némi halvány reményem, hogy továbbtanulok, és akkor talán jobb lesz) meg gázáremelés, amire világosan emlékszem, lassan mondták, hogy megértsük: NEM-LESZ-GÁZ-ÁR-EMELÉS. Meg vasútbezárás, miközben még a kampányban is hatalmas vasútfejlesztést ígértek, jut eszembe, azt is, hogy ez az adócsökkentés kormánya… Kézenfekvő ötlet: össze kéne ezeket gyűjteni egy videóban, hogy miket mondott előtte és utána.

A nulladikban már írtam, hogy 1-2 éve foglalkoztam amatőr szinten videóvágással is, már amennyire a 14 órás meló mellett volt időm ilyesmire. 2005-ben lett meg az első kamerás telefonom, pont ezekben az években kezdett elterjedni a szélessávú net és a különféle videómegosztó szolgáltatások, nekem meg még 2004 végén indult egy, a magyar a Sims 2 játékosok körében igencsak népszerű weboldalam, amire különféle trükköket, tutorialokat (építsünk fa tetejére házikót, stb) töltöttem fel. Ma blognak hívnánk, de akkor még a mai wordpress kezdetleges elődjeivel működő saját tárhelyen üzemelő portál volt a menő. Az online videó ugyan felfutóban volt, de közel nem olyan mindennapos, mint mostanában, és nem is abban a formában, mint ahogy ma online videót nézünk: voltak weboldalak, ahonnan videókat lehetett letölteni.  Az első, mai értelemben vett magyar videómegosztó, az Origo videa.hu-ja 2006 nyarán indult el, előtte leginkább ez a letöltős módi ment, a 2005 februárja óta létező YouTube itthon gyakorlatilag ismeretlen volt. Én viszont már akkor is éreztem, hogy ez a netes videó egy hatalmas jövő előtt álló dolog, a Simmetria jövőjét is ebben láttam: a tutorialok képes-szöveges leírások helyett videón sokkal jobbak lennének. El is kezdtem próbálkozni még 2005. elején (hoppá, eddig nem is tudtam, hogy a világtörténelem első Greyhound-videója két hét híján egyidős a YouTube-bal: a Wikipedia szerint a YouTube 2005. február 14-én indult, az én első kísérleti anyagom meg 28-án készült el) és ez a próbaanyag szerencsére a mai napig megvan.

Mai szemmel visszanézve sokkal jobban tetszik, mint bármi általam való anyag a következő pár évből, beleértve a Best of Gyurcsány sorozatot: bár megmosolyogtatóan gagyi ez is, de aranyos, mégiscsak egy kerek történet, tudatos képi kompozícióval és ügyesebb vágásokkal, meg persze egy csomó product placement-tel: Simmetriás tapéta, Simmetriás póló, Simmetria weboldalon randit szervező Simek. :) Tényleg volt ilyen chat-doboz az oldalon, ahova tényleg beírtam a videón látható párbeszédet, a látogatók persze nem értették. Aztán persze kijött a videó, aminek hatalmas sikere volt, és ez megerősített abban, hogy kell csinálnom ilyeneket. Na, de vissza Gyurcsányhoz...

Szóval volt már némi kezdetleges skillem a videószerkesztés terén, és azt is láttam, hogy az emberek szeretik a jópofa videókat. Az autómosóban is vicces videók nézegetésével ütöttük el az időt, amikor eső vagy hó miatt nem volt forgalom: mobilnet és youtube ugyan nem volt még, de ha otthon találtunk egy érdekes/vicces videót a neten, azt lementettük a kezdetleges, bélyegnyi méretű kijelzős telefonunkra, hogy majd a mosóban egy esős napon megmutatjuk a többieknek. Ez volt a Facebook/tumblr IRL elődje: a kis felbontású vírusvideók offline úgy terjedtek, hogy átmásoltuk őket bluetooth-on egymás telefonjára. Ha valakinek egy ismerőse/haverja mutatott egy érdekes videót, átmásolta magának, behozta a mosóba, ahol akinek tetszett, szintén lemásolta magának, majd megmutatta-átmásolta egy haverjának, aki bevitte az ő munkahelyére, és így tovább. Ezerrel ment a cserebere: Szalacsiért például kaptam egy Meteorológus Mihályt, amin akkor halálra röhögtük magunkat - pedig erőltetett, szar, és borzasztóan proli, de akkor a mosóban színt vitt a szürke hétköznapokba az ilyesmi.

Ha elfogytak a behozott vicces videók, akkor meg az ügyfélváróban levő TV-t néztük. Vasárnaponként örök vita volt a TV2 Naplója és a Cobra 11 között, de az RTL Klub híradóját minden este, mindenki nézte. Akkoriban még a TV híradók voltak a fő tájékozódási csatornák, mert még tényleg voltak bennük hírek. Pont egy ilyen esős napon, 2006. június 12-én jött a bejelentés: Gyurcsány-csomag, adóemelés, gázáremelés, tandíj és társai, de nem kell félni, nem fog fájni, egyébként el lehet menni, ha nem tetszik. WTF.

Ekkor még senki sem tudta, hogy pár héttel korábban Balatonőszödön történt valami (utólag persze egyértelmű) úgyhogy villámcsapásként ért a korábbi pannonpuma-nagyajólét mantra utá. Ketten voltunk a mosóban, aki ezen teljesen kiborult, és megbeszéltük, hogy erről kell csinálni egy videót. Mivel pont ezekben az időkben kezdett általános gyakorlat lenni, hogy a TV csatornák internetes videóarchívumot készítenek, azonnal neki is álltam az anyaggyűjtésnek. Július végéig gyűjtögettem, aztán 31-én elérkezettnek láttam az időt: elkezdtem összevágni. Augusztus elsején pont szabadnapom volt, úgyhogy fent maradtam éjjel, hogy reggelre kész legyen. És 2006. augusztus elsején reggel 7 óra környékén kész is lett az anyag, ami néhány hónap alatt mindent megváltoztatott.

És akkor Tomanovics Gergely megrendítő erejű csapást mért a Magyar Szocialista Pártra...

...írta néhány héttel később Dévényi István a Heti Válasz publicisztikájában. Én meg csak néztem ki a fejemből, hogy most mi van?! Én ezt az egészet csak egy olyasmi poénnak szántam, mint a Szalacsi meg a Meteorológus Mihály. Egy esős napon a mosóban jó lesz röhögni a buta szocikon, akik az emeszpére szavaztak, mert itt laknak közel, és azé’ - ennél komolyabb célom nem volt az első Best of Gyurcsánnyal, ezért is lett olyan, amilyen. De egyszeri poénnak viszont szerintem is kurva jó volt, és fel is töltöttem a videa.hu-ra, hogy rajtunk kívül még pár száz ember mosolyoghasson rajta egyet.

Aztán a pár százból több száz, párezer, több ezer, meg pár tízezer lett néhány nap leforgása alatt. Miközben a nemrég indult videa.hu-n 20-30 ezres nézettség kellett ahhoz, hogy egy videó a legnézettebbek közé kerülhessen (ezek kivétel nélkül más oldalakról összegereblyézett, zömében külföldi videók voltak, meg a szalacsi-meteorológusmihály szinten mozgó korabeli magyar mémek) a Best of Gyurcsány egy hét alatt 50 ezerig jutott.

Közben csak jöttek és jöttek a visszajelzések olyan helyekről, ahonnan a legkevésbé sem számítottam volna rá. Interjúkérés a Hír TV-től a 9 órás híradóhoz (MIVAAN???) és más meghatározó médiumoktól. Magyar Nemzet, Heti Válasz, Echo TV (olyan is van?) és a többiek. A videa.hu címlapján meg természetesen kitörölhetetlenül ott trónolt a videó, komoly brainstorming mehetett az origónál, hogy hogyan lehetne eltüntetni. Valahogy sikerült is megoldaniuk, hogy valami kelemen annás videó legyen a helyén, amit persze kevesebben láttak, de attól még az ment legnézettebbként a címlapon. De addigra, 2006. augusztusának végére már százezren látták a Best of Gyurcsányt a Videán, és ebben nincs benne az augusztus közepén induló bestofgyurcsany.hu, ahonnan DVD formátumban is le lehetett tölteni.

Egy fontos mozzanat volt, amikor életemben először valódi pénzt kerestem saját kreatív projekttel: a bestofgyurcsany.hu-n futó Google Adwords hirdetésekből egy hónap alatt összejött 100 dollár, akkori árfolyamon kb 25 000 Ft.  Már nem emlékszem, mit vettem belőle, de nagyon büszke voltam akkor magamra. :)

Szeptemberre aztán nagyjából kezdett lecsillapodni a Best of Gyurcsány hype, én meg csináltam tovább, amit előtte: pörgettem tovább a mókuskereket a kőér utcai autómosóban, de immár abban a tudatban, hogy az ilyen videós bohóckodásból lehet valami konkrét és kézzelfogható haszon. Aztán 2006. szeptemberének közepén, mire pont kezdte volna mindenki elfelejteni az egészet, történt valami, amire senki nem számított: egy kiszivárgott hangfelvételen Gyurcsány Ferenc “bevallotta”, hogy végighazudták az elmúlt négy évet, hazudtak reggel, éjjel, meg este. A történetet mindenki ismeri: tévéostrom, október 23, oszlatás, szemkilövés, balhé. Én meg mindeközben a Kőér utcában húztam az igát, se a tévéostromon, se a 23-i balhéban nem tudtam részt venni, mondjuk kisebb gondom is nagyobb volt ennél, mert bár október 23-án és úgy általában 2006. őszén szokatlanul kellemes volt az időjárás (ez szerintem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tüntetések hosszú időre állandósultak a Kossuth téren) de tudtam, hogy megállíthatatlanul közeleg a tél - az a tél, amiről kicsit korábban azt írtam, hogy ha olyan lesz, mint az előző, azt ép ésszel nem fogom tudni kibírni. Örültem neki, hogy a Best of Gyurcsány videó nézettségét az őszödi botrány a felfoghatatlan százezres nagyságrendről az annál is felfoghatatlanabb egymilliós nagyságrendig lökte (a Google meg letiltotta az Adwords-fiókomat, merthogy politikai érzékenységet sértő tartalom - WTF) Gyurcsány őszöd utáni magyarázkodása miatt pedig meg is fogadtam, hogy 2007-ben lesz a videóból második rész, amit immár a potenciális magas nézettségre való tekintettel sokkal jobban odateszek technikailag, de a legfontosabb gondolatom mégiscsak az volt, hogy jön a tél, és hogy azt a telet vajon hogy fogom túlélni...

Winter is coming

Aztán nem a tél jött, hanem előbb még október-november környékén egy iwiw-üzenet egy kedves hölgytől (nevezzük M-nek), aki a fidesz.hu szerkesztőjeként megkérdezte, hogy elkérheti-e a Best of Gyurcsányt DVD-n a honlapon való feltöltés és fideszes rendezvényeken való levetítés céljából. Mi sem volt nekem természetesebb ennél, “a további együttműködések reményében is akár” (szó szerint így zártam a választ, reménykedve abban, hogy ebből lehet valami más, mint a mókuskerék)

Az eljövő telet a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb tavasznak lehet nevezni. 2006-7 tele volt a legenyhébb azok közül, amire emlékszem - minden értelemben. Még fagy sem volt, hogy tudjuk azt a vacakabb mosós napokba színt vivő játékot játszani, hogy gőzborotva permetével beszórjuk a placcot, aztán amikor ráfagy, csúszkálunk rajta. 2006-7 telén egyetlen egyszer sem volt igazán hideg, fagy meg aztán pláne, jött viszont M-től üzenet még 2006 végén, hogy még ugyan nem biztos, de lehet, hogy nyílik videós pozíció a fidesz.hu-nál (2016-ban úgy gondolom, a Heti Válasz augusztusi cikke és a Best of Gyurcsány hallatlan sikere nem kicsit elgondolkodtatta a Fidesz kampánycsapatát, hogy talán nem lenne hülyeség ezt a gerilla-vírusvideós vonalat nyomni, ráadásul volt ott egy arc, a későbbi Underdog - nevezzük T-nek - aki komolyan hitt ebben, és erőltette felsőbb szinteken is), és ha esetleg nyílna, elvállalnám-e.

Amiért fontosnak tartottam hosszan részletezni, hogyan teltek a napjaim az autómosóban (és előtte) az az, hogy érzékeltetni tudjam kontrasztot múlt és jövő között. A hirtelen jött lehetőség egy olyan perspektívát adott, amit korábban soha nem reméltem, végre volt miben hinnem, és valamiért küzdeni. 2006. december végére nagyjából biztossá vált, hogy lesz ez a lehetőség, már csak az volt a kérdés, hogy januárban, január végén, vagy csak februárban kezdődik az új élet. Bárhogy is lesz: 2 hónapot már simán túlélek az autómosóban is, de akár hármat is. :) A New Life Fund immár biztosan okafogyottá vált, egy erős, Core i7-es asztali gép lett a félretett pénzből, mondván, ha ez a dolog összejön, szükségem lesz rá, hogy hatékonyabban tudjak dolgozni. (A Best of Gyurcsány 1 egy ma 2016-ban gyengének számító, kb tízezer Forintos kínai okostelefonéval megegyező teljesítményű gépen készült: egymagos processzor, 256 mega(!) RAM… Bőven időszerű volt a csere.)

Egy apró érdekesség a végére: a feleségem egy régi barátnője jósnőként dolgozott akkoriban. Nagyon ment a szekere, még ismert tévés celebek is hozzá fordultak segítségért, ő meg hozzám tanácsért, hogy milyen laptopot vegyen - az ár nem számít. Segítettem neki megvenni és Windows-t telepíteni, cserébe egy jövendőmondást kértem tőle: anélkül, hogy említettem volna a Fidesznél 90% biztonsággal kínálkozó lehetőséget, rákérdeztem, mutat-e a tarotkártya valami nagy változást az életemben 2007-re, mondjuk új munkahely, vagy ilyesmi. A kártya sajnos nem mutatott semmit, sőt: szerinte a 2006-os lesz Andival az utolsó közös karácsonyunk, nyilván azért, mert nem jön össze a Fideszes projekt, tele lesz a tököm a mosóval, és lelépek külföldre (bár az mégiscsak új munkahely, szóval akár halál is lehet, vagy ilyesmi). Én azelőtt sem vettem túl komolyan az ilyesmi ezoterikus hókuszpókuszt, de itt vált nyilvánvalóvá, hogy humbug az egész. Bevallom, kicsit irigyeltem is őt, hogy ezzel a kamuval keres annyit egyetlen óra alatt, amennyiért én 14 órán át görcsölök a mosóban... Mindenesetre én meg voltam győződve arról, hogy 2007 lesz a régóta várt Nagy Változások Éve, és ez így is lett - de erről majd a következő részben.