Egy leszerelt Fidesz-pártkatona gondolatai és tervei egy racionálisan működő országról

Tomanovics Gergely

ElmúltNYOLC(tíz)ÉV - 5. fejezet (2010)

2010. január 01. - Tomanovics Gergely

A mi évünk

 

“Új reményekkel, rendíthetetlen lelkesedéssel és csillogó szemekkel néztem a 2010-es év elébe” - zártam a tavalyi év történéseit bemutató írásom, néhány szóban megemlítve, hogy a háttérben komoly magánéleti válság kezdett körvonalazódni, amit viszont a készülő projektbe és a kormányváltás utáni időszakba vetett hit egyelőre teljes mértékben ellensúlyozni tudott, sőt: igazság szerint le is szartam az egészet. A mi éveink és a kétharmados eufória lendülete viszont az év közepe tájékán kifulladt, hogy aztán a kormányváltás utáni anomáliák és az otthoni problémák közösen örökre véget vessenek a hurráoptimista hangulatnak, és egy olyan hullámvasút-szerű lejtőn indítsanak el, amiért Disneyland-ben komoly pénzeket lehetne szedni.

 

2010 január harmadikán, a mi éveink alapkőletételén még ebből semmi sem látszódott: kipihenve, újult erővel csaptunk bele, hogy február utolsó napjaira elkészülhessen a nagy mű. Mindent beleadtunk, sőt, mindenki egy picivel többet is annál. Folyamatosan élesben improvizáltunk: kitaláltuk, hogy mit akarunk, aztán kikísérletezgettük, hogy azt hogyan lehet - majd fogtuk, és 1-2 nap után megcsináltuk. Vérbeli INTP-nek való munka, és minden nehézség ellenére (bőven jutott abból is) imádtam ezt az időszakot.  A napi nem sürgős szerkesztőségi rutinmunkát is széttoltuk azok között, akik közvetlenül nem vettek részt a mi éveink összeállításában, így ők is 200 százalékon pörögtek két hónapig, amiért különösen annak tükrében jár hatalmas respect, hogy a mi éveinkért a Dogbyte fedőnevű keménymag aratta le a babért, a nyilvánosság részéről pedig egész projektet arccal képviselő Gery Greyhound-ot illette a dicsőség - pedig a teljes csapat egyformán kivette belőle a részét. Ahogy már 2009-ben is említettem, a Fidesz annyira nem látott fantáziát az ötletben, hogy semmiféle segítséget nem adott hozzá - emiatt egyrészt mindenkire hatalmas terhet rakott az alkotás folyamata, hogy ne menjen a “fontosabb” feladatok rovására, másrészt viszont (ami jó) teljes mértékben szabadon garázdálkodhattunk mindenféle megkötés nélkül.

 

Két hónapig non-stop nyomtuk kifulladásig, ahogy csak bírtuk. A tervezett határidőhöz képest alig 10 nap késéssel, március 10-én hajnal 2-kor elindítottam a végső rendert, 3 óra után a YouTube-on volt a cucc, én pedig kivételesen nem vártam meg az első reakciókat, csak élesítettem a pár nappal korábban megírt blogbejegyzést, elküldtem a Vastagbőrnek, hogy majd valamikor élesedik egy ilyen, majd összeestem, és hosszú idő után először aludtam egy jót.

 

 

Valamikor délután tértem magamhoz, és nem hittem a szememnek: a szerkesztőségi levlistát elözönlötték videóról szóló cikkek linkjei a legkülönbözőbb helyekről, ahogy mondani szokták, szabályosan felrobbant a net a mi éveinktől. Számítottam rá, hogy siker lesz, és reménykedtem is benne, ha már ennyit küzdöttünk vele, de azt legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy napokig a csapból is ez fog folyni, a saját blogomon fogok róla az akkori pénzügyminiszterrel vitatkozni, és kb az összes netes fórumon ez lesz a téma. Minden létező rekordot megdöntött a videó nézettsége, és dagadt a keblünk a büszkeségtől: megcsináltuk.

 

 

Természetesen az idő minket igazolt, a Fidesz is belátta, hogy ez egy ütős anyag, használták is sok helyen a kampánykörút során, bár azért azt hozzátenném, hogy nem erőltették meg magukat, hogy a köszönetüket máshogy is kifejezzék (mondjuk egy kis alamizsnával) úgyhogy ezúton is cáfolnék minden olyan állítást, hogy a mi éveink Fidesz-propagandavideó lett volna. Természetesen benne volt, hogy a Fidesznek legyen jó, mert őszintén hittünk abban, hogy az az országnak is jó lesz - de mindezt a saját meggyőződésünkből csináltuk, és nem azért, mert fizettek érte.

 

mi_eveink_5_10_millio.PNG

Egy jellemző komment a sok közül - ebből egy szó sem igaz.

 

A technika mellett a mi éveink videóval kapcsolatban az üzenet a legfontosabb. Sokkal kevesebben olvasták el, mint ahányan a videót látták, pedig legalább olyan fontos, és ma is megállja a helyét - úgyhogy most teljes terjedelmében bemásolom ide. Ugyan nem én írtam, hanem közülünk valaki más, de 100%-ban egyetértek minden szavával. Nevezhetjük ezt a 2016-os “harmadik korszak” ars poeticájának is: ha ma valaki megkérdezné, hogy mit tartok a magyar demokrácia legnagyobb problémájának, ugyanúgy ezt linkelném, mint az elmúlt 6 évben bármikor, és fogok még rá hivatkozni a későbbiekben.



Szóval, az üzenet… Mi is volt az?


Ja, megvan. Egyszerű, mint a faék: nem a szavak számítanak igazán. A tettek a fontosak. Ahogy az arab közmondás tartja: „Az ígéret csak egy felhő; a beteljesítése az eső.” Vagy ahogy a kínaiak mondják: „A beszéd nem főz rizst.”


Ennyi. Ha honfitársaink többsége értené ezt az egyszerű bölcsességet, nem jutottunk volna idáig. Megismételjük ezt a mondatot: ha honfitársaink többsége értené ezt az egyszerű bölcsességet, nem jutottunk volna idáig.


A magyar társadalom túl lassan gyógyuló betegsége, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít a szavaknak. Politikai eseményhorizontunk nagyjából az utolsó három hónapig nyúlik vissza, és ennek jelentős részét is verbális elemek töltik ki: ígéretek, szócsaták, az ellenfelek szavainak fantáziadús és persze nem feltétlenül jóindulatú értelmezgetése, személyes vélemények és írói munkásságok, jelszavak, szlogenek, csatakiáltások… Ezeket csócsálgatjuk éjjel-nappal. Mindez rendkívül szórakoztató (már annak, aki gerjed az ilyesmire), és természetesen nagyon is van jelentősége annak, ki mit mond, miről milyen véleménnyel van, mik a tervei.


De a szavak akkor is csak szavak. Legjobb esetben is szándékot jeleznek (a politikában sokszor még azt sem), ami még fényévnyi távolságban van a megvalósulástól. Ezért, ha politikusaink és pártjaink valós teljesítményére vagyunk kíváncsiak, nagyságrendekkel pontosabb képet kapunk, ha azt vizsgáljuk, ki mit cselekedett, és mennyire volt ez összhangban az általa hangoztatott ígéretekkel.


És itt érkezünk el a statisztikákhoz. Természetesen ezeket sem Mózes hozta le kőtáblán a hegyről: ezeket is emberek készítik, ennek megfelelően ezek is lehetnek manipulatívak, torzak, vagy egyszerűen csak ostobák (például, mint tudjuk, az átlagmagyarnak egy melle és egy heréje van) - mégis, sokkal pontosabb képet kaphatunk a folyamatokról a statisztikákon keresztül, mint bármilyen politikai párt nyilatkozataiból.


Tudjuk, hogy mindezzel nem találtuk fel a melegvizet. Ám Magyarországon az emberek egy nem kis része a mai napig pusztán érzelmi alapon voksol, sokszor teljesen ignorálva a valóságot. Ők azok, akik a demokráciát egyfajta társadalmi hógolyózásnak tekintik: be kell állni egy csapatba, és ész nélkül dobálni a másikat. Egy másik - értelmesebb - része pedig ugyan tudja mindezt, csak esetleg lusta elvégezni a „házi feladatát”, és valóban utánajárni a dolgoknak. Így jön létre az az állapot, amiről József Attila írt: „Magyarország, duhaj legények falva”. 1923-ban…

 

Mi mindenesetre most megtettük, ami tőlünk tellett, és megvizsgáltuk, mit mondanak a számok a 2002 óta tartó időszak folyamatairól. A kirajzolódó kép cseppet sem szívderítő: a nyolc év baloldali kormányzás minden túlzás nélkül az összeomlás szélére sodorta az országot gazdasági, társadalmi, morális értelemben egyaránt.


És itt jön az üzenet második, ugyanolyan fontos része: ne higgy nekünk sem. Ha nem tetszik az a konklúzió, amire mi jutottunk, járj utána magad, hogy azok, akik a voksodat kérik az ország irányításához, mit tettek, és mit nem. Ha ezt kellő lelkiismeretességgel teszed, az lehet belőled is, ami a legfontosabb építőkövét jelenti egy demokráciának: megfontolt, jól informált, felelősségteljes választó. Ez az, amire ennek az országnak a legnagyobb szüksége van. Ilyenből 10 millióra…

Dogbyte

Ez a hajó elsüllyeszthetetlen

 

Egy hónappal a mi éveink után a Fidesz papírforma szerint kétharmaddal nyerte a választásokat, mi pedig izgatottan vártuk, hogy milyen szerep vár ránk Magyarország újjászületésének alakításában. Személy szerint én nem a csodát vártam a Fidesz kormányzásától, csak azt, hogy egy kicsit minden jobb és más lesz (úgy gondoltam, a szocikat nem nehéz túlteljesíteni) és büszke voltam rá, hogy az online csapat (konkrétan a KIM Kormányzati Kommunikációért Felelős Államtitkársága) tagjaként én is aktív részese lehetek a változásnak.

 

Nagy lendülettel indult a Fidesz ezen a területen a kormányváltás után: valószínűleg sokan emlékeznek még az elhíresült “OMG” kampányra, ami az összes (akkor még meglehetősen széttagolt és rendszertelen) kormányzati és minisztériumi honlapra kikerült - egyértelmű jelzést adva mindenkinek, hogy a Fidesz nagyon komolyan veszi az internetes jelenlétet, ráadásul a szocik többszázmilliós, használhatatlan kormányszóvivő.hu nevű borzalma helyett ez egyrészt házon belül készül (olcsón) másrészt egy átgondolt, tudatos stratégia része. A különféle szanaszét levő kormányzati weboldalak kormany.hu-n belüli egységesítése, valamint az oldalhoz tartozó fotó- illetve média-archívum egy nagyon fontos első projekt volt, kicsivel később viszont alább hagyott a lendület, és a megvalósítás már közel nem sikerült olyan jól, amilyen a tervezőasztalon volt. De kommunikáció szempontjából mindenképp fontos lépés volt: tudatosítani az emberekkel, hogy a Fidesz egy modern, lendületes és fiatalos kormány lesz.

 

kv9.png

 

Az én feladatom - kézenfekvően - a videóarchívum volt: a miniszterek és államtitkárok nyilvános szerepléseinek megörökítése és archiválása mellett terveink között szerepelt, hogy a kormány intézkedéseit és eredményeit a mi éveinkhez hasonló modern audiovizuális eszközökkel kommunikáljuk. Egy rendkívül élvezetes időszak kezdődött ekkor: a munka miatt bejártuk az országot, volt hét, amikor megfordultam Nyíregyházán, Veszprémben, Szegeden és Győrben egy-egy gyáravatás, biohulladékerőmű-alapkőletétel és hasonló, rendkívül változatos események kapcsán.

 

Ehhez a munkakörhöz kapcsolódik a legemlékezetesebb és legsokkolóbb élményem az elmúlt 10 évből, amikor az októberi vörösiszap-katasztrófa után 1-2 nappal a károkat felmérő egyik katonai helikopteren ülve (hol voltak még akkor drónok) légifelvételeket készítettünk a sajtó számára. Persze videón bemutatni, szavakkal leírni meg aztán végképp nem lehet azt a szörnyűséget, amit közvetlen közelről volt alkalmunk megtapasztalni, ilyenkor az ember azért elég sok mindent átértékel magában, egy kicsit megtanulja megbecsülni azt, ami van, a kisebb-nagyobb hétköznapi problémák súlya pedig ha nem is teljesen, de valamelyest eljelentéktelenedik.

 

Gondok márpedig bőven akadtak, és ahogy a fejezet bevezetőjében írtam: ezek az év második felére megszaporodtak, és szép lassan elkezdődött a lassú hanyatlás. 2010. nyarán még szerencsés, kivételezett helyzetben éreztem magam, amikor a KIM kossuth téri épületének tetején, a Dunára néző cigizősteraszról körbenéztem, és elgondolkodtam rajta, honnan is jutottam odáig: addigi életem csúcspontja volt ez a nyár, ami nagyjából feledtette velem a más jellegű bajokat - de aztán sajnos nem csak más jellegű, hanem KIM-en belüli problémák is felbukkantak. 2010 nyara volt az az időszak, ami a Titanicon Jack és Rose romantikus együttléte néhány órával a jéghegynek ütközés előtt...

Vasból készült, tehát el tud süllyedni - és el is fog

 

Amilyen jó dolgom nekem (és fotós, videós kollégiámnak) volt a KIM-ben, másokra olyan nagy terhet rakott a kormányzati honlapok megújításának projektje. Mivel én a munkaidőm elég jelentős részét “házon kívül” töltöttem, nem vagyok 100%-osan képben a pontos történésekkel, mások nevében nem is igazán akarnék hülyeségeket beszélni, de az év vég felé érezhető volt a feszültség a levegőben. Szerettem volna nem csak a saját szemszögömből írni, hanem másokat is megkérdezni, de aztán mások nem kívántak élni a lehetőséggel… A lényeg az, hogy ez év végére felőrölte a csapatot, a mi éveink készítésében legaktívabban részt vevő keménymag az év végére elhagyta a süllyedő hajót, az új kapitány pedig egy egészen más közegből érkező, teljesen más szemléletet képviselő illető volt.

 

Róla majd a következő részben, előtte egy kis kitérő a jelenbe: e sorokat 2016. júliusában írom, amikorra már úgy-ahogy kezdem kiheverni a 2011-2014 közötti süllyedés időszakának (a következő fejezetekben részlezetett) kudarcait és fájdalmait. A könyv írása, és a visszaemlékezés óhatatlanul sebeket tép fel bennem, elég nehéz életem legszebb pillanataira visszaemlékezni egy nehéz időszakban anélkül, hogy ne törne elő a nosztalgia, a régen minden jobb vót érzés. Bár 2016. nyarán már viszonylag stabil a harmadik korszakba vetett hitem (a könyv megjelenése és az ezzel párhuzamosan készülő más projektjeim várható sikere erre valószínűleg rá fognak még segíteni) de az idáig vezető út rögös és fájdalmas, néha még ma is vannak utórengések, amikor kitör belőlem, hogy mennyivel jobb, egyszerűbb és felemelőbb volt 2007-10 között, és hogy mennyire bassza meg mindenki, aki ezt az álmomat tönkretette.

 

Egy ilyen pillanatomban mocsár részegen írtam rá Facebook-on egy egykori alkotótársamra a régiek közül (egyébként nem tartjuk már a kapcsolatot) és kifakadtam, mennyivel jobb volt ahhoz képest, amennyire most szar - józanul eszembe nem jutna ilyen, de ha már így alakult, másnap bocsánatot kértem, és normálisan megkérdeztem, nincs-e kedve az ő szemszögéből hozzátenni valamit a készülő könyvhöz. Nem volt, és azt javasolta, tegyem fel a régi szép emlékeket egy polcra, és lépjek tovább - előbbi kérését tiszteletben tartom, arra viszont képtelen vagyok, hogy ne írjam ki magamból az elmúlt 10 évet - pláne úgy, hogy 2016. júliusában már csak a ez a fejezet van hátra, valamint a később kitalált nulladik (1998-2006) és az utolsó (2016-2028).

 

Vissza 2010 nyarához: bár magát a munkát baromira élveztem, azért voltak a KIM-ben technikai és szervezésbeli gondok bőven. Eleve nagy káosszal indult az átadás-átvétel: technikai felszereltségünk (számítógép, laptopok és hasonló alapvető dolgok) hiányos volt, gyakorlatilag azon dolgoztunk, amit a Szentkirályi utcából magunkkal vittünk - ezeket a “külső” eszközöket azonban nem lehetett a minisztériumi hálózatba beilleszteni, csak munkavégzésre alkalmatlan állapotban. Értsd: a minisztériumi rendszerfelügyelet által jóváhagyott alkalmazásokkal, általuk telepítve - ebbe egy Windows és egy hótfelesleges Office+outlook fért bele, az nCore-ról letöltött warez Photoshop, Premiere Pro és After Effects (vagyis bármi, amivel dolgozni is lehet) érthető okokból nem, arról meg aztán szó sem lehetett, hogy a saját gépeinken rendszergazdák legyünk, és telepítsük, ami épp kell. De mivel pénz nem volt a legalizálásukra, így kénytelenek voltunk ilyen illegalitásban tevékenykedni, kvázi a saját eszközeinkkel. Az ember nem is gondolná, hogy egy minisztériumban problémát okozhat egy néhány százezer forintos szoftver vagy laptop, de a Fidesz (ekkor még látszólag) nagyon komolyan vette a takarékos kormányzás gondolatát, talán túlságosan is. Ígéretek persze voltak, betudtuk kezdeti gyerekbetegségnek a dolgot, hiszen a kormányváltás után ezer fontosabb más dologra kellett figyelni, és pénzt költeni.

 

Apropó pénz: májustól kb októberig egy vasat sem kaptunk, mert a belső  bürokrácián valamiért ennyi ideig tartott átnyomni minket, átmenetileg akkor is csak (kényszer)vállalkozói szerződéssel - így állhatott elő az az állapot, amiről az Index is írt 2010 őszén: “milliókat kaszált a Greyhound, Tomanovics Gergely cége a minisztériumi megbízásokkal” - holott ezek a színlelt szerződések az elmúlt 5 hónap (május - október) elmaradt munkabérének rendezését takarták. Most már ezt is tudod...

 

kv10.png

 

Okozott egy kis fejfájást, hogy mit is mondjunk az Indexnek (megjegyzem, a cikket író Janecskó Kata korrekt volt, és adott időt, hogy kitaláljunk valamit) aztán a fent olvasható mesét találtuk ki - vagy mondjuk inkább úgy: nem tártuk fel az igazság minden részletét. Hirtelen jött ez az egész megkeresés, egyelőre még nem jutottam el oda, hogy az elejétől a végéig bevalljak mindent - annak viszont örültem, hogy 4 év után végre nem kell bújkálnom, és titkolnom a nyilvánosság elől azt, amire egyébként baromira büszke voltam, és szívem szerint mindenkinek elmeséltem volna már sokkal korábban. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer erre is sort kerítek.

 

Egyébként a szerződéses dolog tényleg csak átmeneti megoldás volt: miután az átadás-átvétel procedúrája után a személyzeti kérdések rendezésére is lett kapacitás, rendesen bejelentettek minket, az év végén már a KIM hivatásos állományában voltunk mindannyian. Hozzáteszem: ez sem bizonyult tartós állapotnak, de erről majd a 2011-ről szóló következő fejezetben, mert addig még történt 1-2 meghatározó esemény.

 

Ahogy már korábban említettem, 2010. nyarán a munkahelyen még a stabil, lelkesítő, inspiráló hangulat uralkodott - nem úgy a otthon. Amit eddig leírtam, az egy 100 kilós súly a mérleg egyik serpenyőjén, és nem beszéltem még a lassan 99 kilósra duzzadóról a másikon, ami miatt lassan kezdett borulni az egyensúly. Most muszáj egy kicsit kitérnem erre is, és nem kerülhetem el azt sem, hogy megírjam, de ígérem, nem fogok a kelleténél többet írni a magánéletemről és a családi hátteremről (hiszen az írásom célközönsége nem az ilyesmiken rágódó buta proli, és bármennyire is jó reklám lenne, inkább nem akarnék ezzel muníciót adni a Blikk- illetve kurucinfó-színvonalú pletykaújságoknak) de itt most komoly szerepet kapnak az otthoni történések, és ugyanilyen fontos az is, hogy a saját hibáimról is írjak - a nagy képhez ugyanis ez is hozzátartozik.

 

Nehéz erről írnom. Máskor egy teljes évet ledaráltam néhány óra alatt, most meg hetek óta megy a huzavona: megnyitom a Google Docs-ot, végiggörgetem az eddig készre tördelt-formázott 85 oldalnyi szöveget, majd nézem a villogó kurzort, és próbálok visszaemlékezni. Most 2016. augusztus huszonhatodika van, és hajnal 1 óra 20 perc: három héttel vagyunk a könyv megjelenésének tervezett időpontja (augusztus 1.) után, és már csak ez az egy időszak van hátra. Kész van a múlt 2010-ig bezárólag, és kész 2012-től a jövőig minden, csak ez a kb 4-5 oldal van hátra, és mehetne publikálásra az anyag, aztán hátra lehetne dőlni, de valahogy nem megy. Az elmúlt 3 hét: nézem a villogó kurzort, fél órát görcsölök, aztán vagy belefogok valami másba, vagy bontok egy sört, hátha úgy jobban megy, de nem, bontok még egyet, akkor már végképp nem, inkább bringára ülök, és elindulok az éjszakába Pokémonozni, hogy kiszellőzzön az agyam, közben persze még 1-2 sör, ami után végképp esélytelen bármi. Ma (vagyis most már tegnap) ért egy kisebb sokkhatás, amikor valaki olyan videót tett ki a Facebook-ra, amilyet én akartam kb fél éve megcsinálni, csak hát halogattam azt is, ahogy ezt is, mert mindig volt rá kifogás - tegnap este úgy ültem le ide, hogy most már aztán nincs kifogás, reggelre kész kell ennek lennie.

 

Az a baj, hogy alapvetően racionális beállítottságú ember vagyok, az érzelmi vívódásokkal nem tudok mit kezdeni, 2010. nyarán pedig ezek kerültek előtérbe, és a mai napig nem tudom teljesen feldolgozni őket. Előbb jövök rá saját magamtól a sokismeretlenes egyenlet megoldóképletére, mint hogy a saját érzéseim, vágyaim alakulásának okát megfejtsem. Talán ez a válasz arra is, hogy mi a legnagyobb bajom a magyar belpolitikával: nem logikus, nem racionális, és ez az én agyammal értelmezhetetlen - de erről majd később :)

 

Nem logikus és nem racionális az, hogy miért laposodott el a kapcsolatunk 2010-re. Sok időt és energiát toltam a Fideszes és egyéb projektekbe, nyilvánvalóan fontosabbak voltak ezek mindennél (hiszen vagy ez a karrier, vagy az autómosó) és ezt a kapcsolatunk is megsínylette, de alapvetően nem emiatt kezdett el mindenfelé kóricálni a fantáziám. 18-as karika mellett lehetne részletezni, inkább nem térnék ki rá (már ez is sok) a lényeg: hosszú idő után először regisztráltam ismerkedős oldalakra nézelődni. Régen is voltak ilyen időszakaim, valahogy aztán mindig elmúltak, akkor is arra számítottam, hogy ez lesz. Csak aztán megismerkedtem néhány emberrel, akik segítettek megérteni saját magam, és emiatt kialakult egy olyan őszinte viszony, ami otthon valamiért hiányzott. Mindent elmondhattam, a legtitkosabb, legbizarrabb vágyaimat is, amiket otthon valamiért nem mertem, mégpedig egy okból: mert ellentmondtak volna annak, amiket korábban magamról gondoltam, és úgy éreztem, ezzel aláásom a hitelességemet, vagy nem is tudom mit. Nem akartam “egyszer ilyen, máskor meg olyan” lenni, pláne azért, mert ezek bennem is kiforratlan gondolatok voltak, amikről én magam sem tudtam eldönteni, hogy tartós, vagy csak múló fantázia. Augusztus végén ismerkedtem meg egy lánnyal, akivel szeptemberre találkozásig “fajult” az, hogy beszélgetünk, és megvan a hullámhossz. Igen, megtörtént az is, de igazság szerint az együttlét környékén jöttem rá, hogy nem elsősorban az hiányzik, hanem hogy valakivel megoszthassam a titkaimat, és segítsen megérteni azokat a gondolataimat, amik dilemmát okoznak. Vele olyan természetességgel tudtunk bármiről beszélni, mint ha csak az időjárást veséznénk ki, ráadásul imponált, hogy ő már mint Gery Greyhond ismert meg (régebben is követte a munkásságomat) és nem kell régi beidegződések miatt elfojtani magamban semmit. Nagyon jó volt, csak egy volt a bökkenő: hogy Andi erről az egészről semmit nem tud, és én tudom, hogy őt nagyon bántja, ha a háta mögött ilyesmi történik. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor el kell (és el is akarom) mondani neki mindezt, nagyjából pont kezdtem én is megérteni és elfogadni magam, aztán persze ahogy lennie kell, előbb derült ki, mint hogy erre sor kerülhetett volna, és innentől logikus és racionális következmény, hogy mondhattam bármit arról, hogy mikor is akartam mindezt elmondani…

 

Most biztosan sokan azt kérdezik, hogy miért nem hagytam ott Andit, ha másfelé kacsintgattam közben: azért, mert szerettem őt, ahogy ma is. Ő a társam, akivel nagyon sok harcunk volt, sok mindenen keresztülmentünk már, és mindig az lett a vége, hogy megoldottuk. Biztos vagyok benne, hogy ezt is megoldottuk volna, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak. Andival terveztem a jövőt, a másik lánnyal meg ugyan testben-lélekben jól együtt voltunk, de se nekem, se neki eszébe nem jutott volna, hogy ebből több legyen - legalábbis akkor ezt beszéltük meg, és én őszintén ebben hittem. Nehéz elmagyarázni, de én tényleg úgy gondoltam, hogy a hűség és a monogámia nem feltétlenül kötelező tartozéka egymásnak. Gyakorlatilag barátként tekintettem a lányra, még akkor is, ha néha kieresztjük a gőzt, megéljük a titkos vágyainkat, megvan a tiltott gyümölcs élvezete, utána mindenki megy a dolgára. Nagyon szerettem volna, ha Andinak is elmondhatom mindezt, utólag tudom, hogy még meg is értette volna - de az, hogy bevallás helyett lebukás lett, keresztülhúzta a számításainkat. Ugye, kedves Gyurcsány Feri, mennyivel másabb lett volna, ha az őszödi beszéd nem csak kiszivárog?

 

Paradox módon Andival is pont elkezdtünk egy kicsit jobban együtt élni: a KIM-es országjárás során csodálkoztam rá, hogy mennyi szép helyet lehet találni Budapesttől egy-másfél-két órás autóútra. Ezen az őszön kezdtek rendszeressé válni a vidéki hétvégék, ekkor kezdtünk geoládát gyűjteni is - végre volt valami rendszeres közös programunk, ami mindkettőnknek és a kapcsolatunknak is jót tett, bár megoldásra várt még a “szerető-kérdés” amit egyelőre elintéztem annyival, hogy illegalitásba vonultunk: Andi nem tud róla, hogy találkozunk, majd egy alkalmas időpontban az elejétől a végéig elmondom, hogy mi is ez az egész.

 

Egy váratlan és drasztikus családi tragédia aztán felülírta a nagy őszinteség terveit. Andi számára az édesapja volt a minden, aki mindenben támogatta őt, bármikor számíthatott rá, még a köztünk levő nehéz helyzetben is ő volt az egyetlen támasza. Aztán váratlanul súlyos daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, és ez érthető módon lelkileg a padlóra küldte szegényt. Bár folyamatosan reménykedtünk, hogy felépül, november végén sajnos elveszítettük őt - mindössze négy nappal azután, hogy még közösen ünnepeltük együttlétünk 10 éves évfordulóját, amire azt terveztem korábban, hogy ez lesz a kapcsolatunk új alapokra helyezésének napja (értve ezalatt azt, hogy leülünk, és őszintén átbeszéljük a közös jövőnket. Keresve sem találhattunk volna erre alkalmatlanabb időpontot, le is tettem róla)


Közben a másik lánnyal kezdett kifulladni a kapcsolatunk. Bár korábban úgy volt, hogy nekem Andi az első, és ezt ő elfogadja, de látszólag nehezményezett, hogy egyre inkább Andi mellett állok, és nem csak azért, mert nehéz helyzetben van: tényleg egyre jobb kezdett lenni közöttünk, és azt éreztem, hogy nem is annyira kell mellette más. Ugyan még találkozgattunk (titokban) de Andinak megmondtam, hogy ez már nincs többé - és valószínűleg így is lett volna egy idő után, csak aztán megint kiderült, hogy van (érzékem van hozzá, basszus) és ez megint lerombolta azt, ami szép lassan kezdett újjáépülni. 2010 legvégén ott álltunk a süllyedő hajó tatján a korlátba kapaszkodva, nézve, hogy lassan elnyel minket a mélység, ahonnan vagy a felszínre tudunk úszni, és újrakezdjük, vagy örökre elvesztünk. Amilyen reményekkel kecsegtetett ez az év, olyan borús kilátásokat ígért a következő...

A bejegyzés trackback címe:

https://tomanovicsgergely.blog.hu/api/trackback/id/tr5711755339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.